Kik Szóval Fegyvert Ragadtak...

E pár sort ajánlom, figyelmébe mind azoknak,

Kik ellenem helyett Reá, szóval fegyvert fogtak.

Hallgassatok a most még gyengéd, baráti szóra,

Mely itt csak finom,némi  kellemmel durva.

Hercegnőm az, kiről szót kell  ejtenem,

S egyetlen kérésről,  mit soraim rejtenek.

Ez egyszerű óhaj, addig marad lágy dallam,

Míg e szavakat lejegyzem, suttogom halkan..

Kevesen tudják, ki Ő, nem ismeri senki ,

Támadni s bántani mégis mind, kivétel nélkül merik.

S ha tán a szándék jótét, és a céltok nemes,

Ne feledjétek, a pokol útja is mind azzal köves.

Ördögnek látni Őt, s farkast kiáltani rája,

Az irígység s a butaság gyarló,emberi hibája.

De még ha igaztok is lenne, s mit mondotok való,

Bennem nem változtat semmit, a szó hiábavaló.

Szavatok,mi éri, hátamon csattanó ostor,

Védenétek Tőle, de csak álmaimon tapostok.

A szőnyeget pusztítja, öli minden, mit tesztek,

Mely vágyaim szépségében, Benne öltött testet.

A napon mikor megláttam, tudtam  elvesztem végleg,

S ha kínja fájó is, mit Tőle kaptam mind édes.

Hogy  örömöm rövid volt? Köszönöm magamnak,

Nem árulásnak,  Őt kiáltva ki hazugnak.

A mi történt, pontos mását csak ketten ismerjük,

S magunknak csak, a múlt rongyos vásznára festjük.

Ez egy képet megtartom, örökre magamba rejtem,

Akkor is bennem lesz, ha rég nem üt már szívem.

Bár a testem még fiatal, lelkem már öreg és rút,

Túl hosszú és sötét mi mögötte, a rég megtett út.

Néha elhiszem ma is, hogy  nem haraggal ég,

De legbelül tudom,  tüze az égig ér.

E lángok ha egyszer elérnek,  felperzselnek mindent,

Nem kímélnek meg barátot, sem ellenséget.

Míg csak belsőm tépik-marják,  nyugtotok addig lehet,

Mert végül majd engedem,  pusztítsanak földet-eget…

E pár sort ajánlom, kivált mind azoknak,

Kik jóakaratukból Reá, szóval fegyvert fogtak.

Hallgassatok a most még kedves, intő szóra,

Mert nemsoká lesz finom,s csak   kellemmel durva….

          Hadd írjak le néhány gondolatot az együttlétről, ami ma foglalkoztatott, néhány személyes tapasztalatot követően. Előrebocsátom, hogy mint mindig, most is csak a saját nézőpontom képviselem, ezért lesz majd, aki egyetért  velem és lesz, aki nem. Mindenki a maga szájíze szerint vélekedik, ki-ki eldöntheti, miről mit gondol (szerencsére)

               Az első gondolatom az volt, hogy a magány és az együttlét mennyire karöltve jelenik meg az emberi gondolatok közt. Nem csak azért, mert alapvetően elfogadott, hogy akkor vagyunk magányosak, amikor egyedül vagyunk, és nem csak amiatt, mert a két fogalmat gondolati szinten is társítjuk a szocializáltságunk miatt. Zárójelben jegyezném meg, hogy az ember társaságban sokkal magányosabbnak érezheti magát véleményem szerint, mintha csak egyszerűen egyedül van. Hogy melyik fogalom mit takar, most talán nem mennék bele mélyebben, azt gondolom, mindenki tisztában van vele, mire gondolok.

                Magányosnak lenni sokféleképpen lehet, ahogyan együtt lenni valakivel, valakikkel is sokféleképp lehet. Együttlét alatt itt nem a randevúkat, vagy a baráti sörözéseket értem csak, hanem bármilyen, a mindennapi életben előforduló helyzeteket. Általános emberi kapcsolatokról beszélek, ahol a felek többé-kevésbé egyenrangúakként vesznek részt, és nincsenek kifejezett alá-fölérendelt szerepek (pl munka-kapcsolat). Barátság, párkapcsolat, vagy akármilyen személyes, magunk választott kapcsolatforma, amire jelen esetben gondolok, nem részletezném ezt sem tovább, talán így is túl bő lére eresztettem már a „bevezetőmet”.

                Hmm.. Kezdeném talán a magánnyal, ez az, amit elvileg mindenki sokkal jobban ismer. Azt gondolom, ritka az olyan ember, aki élete során legalább egyszer nem érezte már magát magányosnak, meg nem értettnek, vagy nem gondolta úgy, hogy egyedül van, magára maradt. Az ok rengeteg féle lehet, és magány alatt nem csak a fizikai egyedüllétet értem, inkább a szellemire gondolok most. Néha a magány kifejezetten jó és szükséges. Amikor az ember komolyabb döntéseket hoz, nagyobb változásokra, változtatásokra készül, mindig egyedül dönt, még akkor is, ha szükségesnek vélte kikérni valaki véleményét. A döntéseinket befolyásolhatják, de ettől azokat a döntéseket mi hozzuk meg, egyedül, ennél fogva csak és kizárólag mi vagyunk érte a felelősek. De nyilván, a felelősségvállalás már egy másik téma, majd máskor talán… Persze, általában az emberek a magányt negatív élményként kezelik, ekképp is élik meg, így lesz hatással az életükre. Ez az egyik leggyakoribb oka annak, hogy manapság az emberek különböző, értelmetlen és érzéketlen kapcsolatokba menekülnek. Nyilván a felgyorsult életvitel, a rengeteg stressz és még ezer dolog az, ami az embereket arra sarkallja, hogy ne akarjanak egyedül lenni, még akkor sem, ha arra lenne a legnagyobb szükségük. Egyedül lenni (párkapcsolati szinten) rengeteg embernek szinte már-már elfogadhatatlannak tűnik. Ezért válnak meg nehezen a családjuktól, az épp aktuális párjuktól, ezért (is) lehet rettentő nehéz egy válás, vagy munkahelyváltás. A pszichológiai kifejezés erre a „kapcsolatfüggő”, bár a determinálás más jellegű, mert csak bizonyos emberekre használja, én pedig úgy vélem, (miután az ember alapvetően társas lény) hogy ez az emberek kb kilencven százalékára igaz. A legnagyobb gond az, hogy ez a sok „muszáj-lennem-valakivel-valahogy” kapcsolat nem igazi, tartalmas kapcsolat. Lassan megszűnik az a régi „szokás”, hogy egy kapcsolat értékeket és valódi érzelmeket tartalmazzon, akár baráti, akár szerelmi, akár csak felszínes ismeretségeknél is. ( Jelen esetben a felszínes alatt például egy kollegiális viszonyt értek, ahol magasabb szintű elvárások és értékek nem valósulnak/valósulhatnak meg, de alapszintű minőségek is hiányoznak már, mint pl. őszinteség, tiszteletadás, etc.) Főként a mai kor fiataljainak párkapcsolati rendszereiben figyelhető meg ez a fajta negatív változás: találomra, különösebb elvárások nélkül választanak maguk mellé valakit, s ha a hasraütéses módszer nem válik be ( és többnyire nem válik be), akkor nem értékelik át a kapcsolat minőségét, hanem külső tényezőket okolva továbblépnek és egy újabb hasonszőrű „kapcsolatba” kezdenek. Nyilván a kompromisszumok és a kapcsolat megtartásáért folytatott küzdelem eltűnik idővel, hiszen alapból nincs komolyabb indok a másik megtartásáért való „harchoz”. Ezt a fajta gondolkodásmódot régiesnek, avétosnak találják, s úgy élik le az életüket, hogy akár egyetlen komolyabb értékekkel és magasabb minőséggel rendelkező kapcsolattal is bírtak volna valaha.

                Másrészről, mint említettem, a magány hasznos is lehet. Az emberek igyekeznek különféle okokat találni arra, hogy miért legyenek együtt másokkal, de pont azzal nem töltenek el elég időt, akivel erre a legnagyobb szükség lenne: önmagukkal. Gyakori kifejezés manapság az „önmegvalósítás”. Láthatunk rengeteg különböző korú és kvalitású embert, aki mindenáron meg akarja valósítani önmagát, be akarja teljesíteni földi életének és létezésének (általa vélt) értelmét jelentő útját, de a többség nem tudja, hogy kezdjen hozzá, vagy pedig teljesen rossz irányból közelít a kérdés felé, és aztán teljesen rossz irányba indul el. (Van, aki azt mondja, nincs rossz kérdés, csak rossz válasz, van, aki szerint pedig nincs rossz válasz, csak rossz kérdés. Egy apró gondolat ehhez: Ha egy étteremben kérek egy pohár vizet, de nem mondom meg, hogy szénsavasat kérek-e, v menteset, citrommal vagy a nélkül, és a pincér nem azt hozza, amire én gondoltam, melyikünk volt a hibás?... Ő, mert nem kérdezett, én, mert rossz választ adtam, mindketten?...) Mások a boldogság elérését tűzik ki céljukként, és itt aztán el is akadnak. Ha megkérdezed tőlük, hogy mi jelenti a boldogságot számukra, sablonválaszokat kapsz: jó élet, jó fizetés, anyagi biztonság… Jó, ha tudod, mi az, amit szeretnél elérni. De önmagában kevés. Nem elég tudni, mit akarsz, arra kell rájönni, hogyan érheted ezt el! És a többség itt bukik el. Mert ahhoz, hogy megtaláld a hogyant, először azt kell megtalálnod, mit is akarsz pontosan. Ehhez pedig az szükséges, hogy megismerd saját magad, hogy konkrét elképzeléseid legyenek magadról, és hogy rendelkezz egy realitás-közeli énképpel. Példa: cél, hogy lefogyj. Ez a cél addig cél marad, amíg nem találod ki, hogy pontosan hogy tudsz lefogyni. Ehhez pedig arra van szükség, hogy felmérd önmagad:milyen vagy, milyen akarsz lenni, mire vagy képes, és hogy mik a lehetőségeid. Majd ez alapján készíteni egy tervet lépésről lépésre. Másképp nem megy, bárki is állítson mást.

                Most pedig az együttlétről néhány gondolat. Kezdeném talán a sokak számára valószínűleg legfelháborítóbbnak vélt gondolataim egyikével: az együttlét fontosságát az emberek túlértékelik. Legyen szó bármilyen jellegű kapcsolatról. A probléma onnan ered, hogy ha valakivel együtt vagyunk, azonnal kialakul az a késztetés, hogy együtt kell lennünk vele. Egy példa az érthetőség kedvéért: Együtt utazol valakivel a vonaton, és akár napokra is össze vagy vele zárva (ha ezt nehéz elképzelni, egy feszítettebb helyzet, ha beszorulsz valakivel egy liftbe néhány órára). Teljesen idegen a számodra a másik ember, de elkezd kialakulni benned egy kényelmetlen érzés, amit általában az úgynevezett „kínos csend” vált ki. Hogy ne érezzétek magatokat kellemetlenül, valamelyikőtök előbb-utóbb beszélgetést fog kezdeményezni, de legalábbis minimális szintű kapcsolatot fog létesíteni. Kényszert érzel rá, hogy így tégy, pedig valójában semmi okod rá. Társadalmi beidegződés, szocializálódás, csak ennyi.

                Ugyanez megjelenik személyesebb, érzelmi szinteken is. Ha mondjuk lentről haladunk felfelé (értsd: kis érzelmi jelleggel rendelkező kapcsolattól a mélyebb érzelmekkel rendelkező felé) ez általában hatványozódik. Példa: ismét a kollegiális viszony. Huzamosabb ideig egy légtérben kell lenned egy kollégáddal, akiről annyit tudsz, hogy ő is ugyanannál a cégnél dolgozik, ahol te, bár nem vagytok közvetlen munkatársak, egy idő után egyikőtök kezdeményezni fog, mert hát „mégiscsak a mi kutyánk kölyke”. Osztálytársaknál felnőttképzés során főként ugyanez lehet a helyzet.

                A két (szerintem) legmélyebb érzelmekkel rendelkező kapcsolatkör a párkapcsolat (a család is hasonló, mint olyan - szülők, testvérek, stb. - de az jellegéből adódóan mégis egy más szinten mozgó kapcsolatrendszer, ebbe nem mennék most bele), illetve a baráti kapcsolat (és itt most nem a haverokra gondolok, akikkel el lehet menni sörözni, de azt sem tudják, él-e még az anyánk, vagy a csajokra ,akikkel el lehet menni kávézgatni, de fogalmuk sincs, hogy milyen könyveket szeretünk, hanem értékekkel bíró, érzelmi alapokra is helyezett barátságokra).

                Ennél a két fajta kapcsolatnál az együttlét, illetve a „kényszeres együttlét” elég érdekes lehet. Mivel ezeken a szinteken a legintenzívebbek az érzelmi reakciók is, egy-egy együttlét elsülhet nagyon jól, és nagyon rosszul is. Alapvető gond az a bizonyos „kínos csend”, amit gyakran párok sem tudnak hova tenni. Persze, ennek oka van, és mint mindig, ez az ok bennünk keresendő, saját „hiba”. Elsődleges ok az „együttlét” szó és cselekvés félreértelmezése, amiből a gondolatom fakadt, miszerint az együttlétek túl vannak értékelve. Kicsit bővebben, hogy érthető is legyen: a félreértések egyik oka a kevés kommunikáció, nyilván- a párok nem beszélik meg, milyen együttlétekre vágynak, csak próbálják kitalálni, mi lenne jó a másiknak, vagy rosszabb esetben önösen „szervezik meg” az együttléteket. Másik félreértés (szerintem) hogy azt gondolják az emberek- és ebben a kialakult rohanó életstílus is nagyban „ludas”- hogy az együttlétnek mindenképp aktívnak kell lennie. Nyilván nem arra gondoltam, hogy alszunk egymás mellett, és az elég. De… Beszélgetni minden hülye tud, sőt, mondják, hogy két ember akkor érti meg egymást a legjobban, ha mindegyik a magáét mondja, a másik pedig elhiteti vele, hogy figyel rá. Együtt hallgatni viszont sokkal nehezebb tud lenni, mint gondolnánk. Pontosan a fentebb említett „kínos csend szindróma” miatt. Persze, sokan képesek rá, de a többség a csendet negatív jelként értelmezi (Nem szól hozzám, most mi baja lehet?.. Megbántottam? Rosszat mondtam, vagy tettem?), tehát a csend kétséget, bizonytalanságot okoz. És alapvető emberi tulajdonság, hogy ha az ember nem tud valamit, bizonytalan, automatikusan elkezd különféle elméleteket gyártani (lsd. feljebb) Az pedig logikus, hogy a tudatlanság gyakran ostoba cselekedeteket és érzelmeket is szül (féltékenység, paranoia, stb…) Vicces hogy itt is a kommunikáció hiánya, illetve a félreértelmezése a gond. Hiszen a hallgatás is egyfajta kommunikáció.

                 A hallgatás az, ami a barátságnál könnyebben áthidalható „probléma”, mint egy párkapcsolatban. Már csak az érzelmi töltések miatt is, illetve a másik nagyon fontos dolog a „megfelelni akarás”. Ez főleg a kapcsolatok elején jellemző nyilván, amikor mindkét fél igyekszik a legjobbat mutatni magából, és mindenáron meg akar felelni a másik - sztereotípiák, korábbi tapasztalatok és egyéb beidegződések által támasztott- elvárásainak. Egy baráti kapcsolatnál ez a fajta „kényszer” nem, vagy alig jelentkezik, ezért könnyebb áthidalni, nem okoz komolyabb problémát. Egy párkapcsolatnál viszont, ha az egyik megkérdezi a másikat, hogy „Min gondolkodsz?”, és az erre adott válasz a „Semmin”, akkor a másik azonnal biztossá válik benne, hogy de az igenis gondolkodik valamin ,csak valamilyen indokkal nem akarja elmondani, beavatni őt. Ez pedig szülhet komoly vitákat, sőt a későbbiek során gyakran hallható az „Elegem van belőle, hogy Te semmit nem mondasz el nekem!” mondat. Pedig egyszerűen csak nincs mit elmondani.

                Ellentmondásnak hangzik, de sokszor jól esik együtt lenni a másikkal úgy, hogy közben csak önmagunkkal vagyunk, vagy csak elvagyunk egymás mellett. Ez alatt nem azt értem, hogy elvárom a másiktól, hogy figyeljen rám, én pedig nem foglalkozom vele, vagy egyszerűen csak közömbösen elüldögélünk egymás mellett. Arra az érzésre gondolok, ami akkor jár át, amikor egyszerűen csak elég tudni, hogy a másik a közeledben van. Tudod, hogy beszélhetsz vele, ha akarsz, de nem muszáj, ott van melletted, és mégis foglalkozhatsz a saját gondolataiddal. Engem például semmi nem tud úgy megnyugtatni, mint ha a párom ölébe hajthatom a fejem, és csak csendben élvezhetem a társaságát, vagy csak hallgatom őt, de nem kell válaszolnom, nem kell beszélnem, mégsem érzi úgy, hogy nem figyelek rá, nem törődöm vele.

                És sokszor, azt gondolom, egy barátnál is elég, ha annyit tudunk, hogy ott van mellettünk. Nem kellenek a szavak, nem kötelező mindenáron beszélni, és elmondani minden egyes gondolatunkat, de tudjuk, hogy van mellettünk valaki, és ha akarjuk, elmondhatjuk neki, ő pedig nekünk.

 Egy záró gondolat még:

„Gyakran a kimondott szavakat sem halljuk meg, és a nekünk címzett mondatokat sem értjük. A csendet csak ritkán halljuk meg, s amikor halljuk, sosem értjük...”  (Cyan Willow)  

Az ember időről-időre számvetést készít, azt hiszem. Én legalábbis így működöm. Időről időre megbizonyosodom róla, hogy az életem egy kalap szart sem ér...
    Sok minden járt mostanság a fejemben.. hogy mi a különbség az önfeláldozás, és az önfeladás közt, hogy melyiket éri meg, és mikor megtenni,hogy mennyire vagyunk egyedül, és menyire vagyunk magányosak?.. Rengeteg dolog foglalkoztatott az elmúlt időkben, mióta nem írtam.
    De a fő témám szinte mindig a magány volt, s az, mennyire vagyok rossz ember... Azt gondolom, a lehető legrosszabb vagyok... Olyan ember lettem, amilyen sosem akartam lenni, és amit mindig is megvetettem, ha csak hallottam róla, akkor is undort éreztem.. S végül, annyira el akartam kerülni,hogy olyanná váljak, annyira más akartam lenni, hogy magam is azzá váltam.. Nem hiszem,hogy a mennybe kerülök, ha meghalok, és azt sem,hogy a pokolba,..nem hiszem, hogy lesz megbocsájtás a számomra, és azt sem, hogy az áltaam járt úton valahol remény vár. Nem hiszek már semmiben, de legfőképpen magamban nem hiszek. Olyan ember lettem,akitől minidg is undorodtam. Olyan lettem, mint a mostoha apám. Olyan lettem, mint a nagybátyám. Olyan lettem, mint a legrosszabb
cigány az intézetben, akit gyűlöltem. Olyan lettem...olyan ocsmány, amilyen csak lehetek. Vannak elveim, és vannak elvárásaim magammal szemben..nem tudok megfelelni, sőt...teljesen az ellenekezője vagyok annak, amilyennek lennem kéne. És végtelenül magányos...
    Minden ember elsősorban individum. Minden ember elsősorban önmagáért van. Minden ember..magányos.. egyedül vagy, még akkor is,ha az úgy nevezett "lelki társaddal" vagy..akkor isegyedül vagy ,ha szeretkezel. akkor is, amikor szerelmes vagy. s akkor is, amikor bánatod van, akkor is, mikor örömöd. A társaság múlandó, csak ideig-óráig van veled. Akár a családodról van szó,akár a barátokról, akár a párodról...minden elmúlik.Korábban írtam,hogy a barátok Isten bocsánatkérései a család miatt. Ez valahol igaz, s valahol nagyon nem. Mert az igazság az, hogy megválaszthatod a családod is. Egyszerűen el kell fordulnod azoktól,akiket nem akarsz magad köré. Sokat gondolkodtam ezen. Folyton azt mondom, ha anyámmal történne valami, megünnepelném,hogy végre megdöglött a ribanc. De valahol mélyen ilyenkor szomorú vagyok, mert mégis csak az anyámról beszélek, s talán annak elenére,amit tett,kötődöm hozzá valamelyest.
Másrészről viszont..mi közöm ahhoz az emberhez,aki azt is leszarja, hogy ha meghaltam?.. Semmi. Anno megtettem,amit meg kellett, elmentem otthonról.Ha én
megtehettem, megteheti akárki. Ezért mondom, hogy a családod is megválogathatod. Lépj ki belőle. Ez nem megfutamodás, és nem gyávaság. A társadalom, és a vallás az, ami beléd sujkolja a család szentségét, és sérthetetlenségét. Ami jogos, ha valóban olyan családod van, amilyennek lennie kell. S hogy az milyen?..Mindenkinek más, mindenki maga tudja,hol érzi jól magát.
     Egy dolog viszont biztos: mindenki boldog akar lenni... Csakhogy ,azt elfelejtik, hogy ahhoz, hogy boldogok legyenek, nem elég tudni azt, hogy nem vagy boldog. Tudnod kell, hogy mitől leszel boldog. És tudnod kell, hogy ezt hogy éred el. Ha ez a kettő megvan, és elindulsz az e kettő által jelzett úton, akkor majdan megtalálhatod a boldogságot. Amint sok minden másra, a boldogágra is igaz, hogy nem megtalálni, hanem megtartani rettentően nehéz. A legtöbb ember tudja, mitől boldog. Hogy mitől lenne boldog. Mégis, már útközben akadályokat gördítenek maguk elé, saját magukat elzárva önnön boldogságuktól.
Valahol érthető is ez, és nem is. Sokan azért csinálják ezt, mert ha boldogok lennének, nem lenne értelme az életüknek. furcsán hangzik, ugye?.. De gondoljunk csak bele.. Mennyivel könnyebb siránkozni azon,hogy az élet milyen nehéz, és mennyire kegyetlen velünk, mint örülni. Azt hiszem ,ez magyar sajátosság is. Sokféle nemzetiségű emberrel találkoztam már, de egyikük sem volt olyan borúlátó, mint a magyarok. Panaszkodásban világelsők vagyunk, de hogy tegyünk ellene valamit..az nem megy. Siránkozunk, hogy télen fázik a lábunk a hidegben, de a cipőt felvenni..az már túlmutat a képességeinken. Persze, ez valahol teljesen érthető, hiszen mindenhonnan azt kapjuk, mennyire gyenge és szánalmas a magyar nép. A hírekben csak arról esik szó, ami rossz. Csak és
kizárólag negatív dolgokról esik említés, ha nem hisztek nekem ,csak nézzetek meg egy híradót, s számoljátok meg, hány pozitív hírt hallotok. Egyet sem, mondhatom előre. Mert ilyen negatívak lettünk. Én is az vagyok. Gyűlölöm ezt az országot, mindenével együtt. Talán csak a magyar nyelvre vagyok büszke, mert az igazán kifejező és szép. De ezen kívül... Gyűlölök szinte mindent. És ez által magamat is. Persze, magamat nem a nemzet "nagy gondjai" miatt.
Magamat azért, amivé lettem.... Egy állattá váltam. Agresszívvé, és alapvetően mocskossá. És mindenekelőtt magányossá. Talán az előző tett az utóbbivá, vagy talán fordítva. De olyan lettem, amilyen...Félem azt, amivé lettem. Undorodom önmagamtól, és félek is egyben.
     ÉS persze, most siránkozok..mert ez megy a legjobban. Azt hiszem, ismét egy olyan válaszút elé érkeztem, ami igazán nem is válaszút, csak annak tűnik. Gyakorlatilag számomra az út csak lefelé vezethet.
    Amikor közölték velem, hogy nem mehetek hajóra, ott valami eltört bennem. Megszűntem annak lenni, aki érdemes volt az életre. Elszálltak az álmaim, és elszálltak a vágyaim. Itt maradtam célok, és vágyak nélkül. S ha ezek nincsenek meg benned, akkor mi végre az életed? Nincs,ami motiváljon, ami ösztönözzön, ami erőt adjon..akkor minek az egész?.. Kaptam jó tanácsokat...persze, menj és keress mást, találj magadnak más célt, harcolj valami újért.
 De belefáradtam már ebbe. Belefáradtam abba, hogy mindig csak harcolok, de egy csatát sem nyerek meg, még ha néhány harcot sikerül is. Belefáradtam abba, hogy akárhogy próbálom is, mindig minden félresiklik... bármennyire is akarom, nem megy. Azt hiszem, előző életemben nagyon pökhendi és jó módú lehettem, hogy most ennyire nem mennek a dolgok. Tanulnom kéne ezekből, de ha valakit folyton csak a padlóra küldenek, és fel sosem segítenek, akkor az egy idő után nem akar már felkelni. Egyszerűbb fekve maradni. Persze, lehet olyan elmés gondolatokkal parádézni, hogy: Ha már a padlón vagy, vegyél fel valamit, vagy, hogy az élet kemény és menni kell tovább, esetleg az, hogy : Isten mindnekire annyit rak, amennyit elbír... Isten.. ha van is, olyan,mint egy neveletlen
gyerek, aki csak gonoszkodni, és csúfot űzni tud. Olyan, mint én..vagy én vagyok olyan, mint ő...Egy biztos: egyikük sem jó, vagy jobb, mint a másik. NEM vagyok jobb Istennél, és ő sem jobb nálam.
    Szomorú vagyok. Nagyon régen nem éreztem magam ennyire elveszettnek. Ennyire semmitérőnek, és értelmetlennek.
    Nem is olyan rég azt írtam, hogy a barátok lehetnek egymás terhére. Jelenleg nincs ilyen ember körülöttem. Aki volt, vagy voltak, azok is mind magányosak lettek. Össze zárták magukat önmagukkal. Ezért másokkal már nem tudnak olyanok lenni, mint voltak. Lehetsz egy barát terhére. de ha a másik nem más már, csak teher, és nincs köztetek semmilyen összhang, semmilyen pozitívum, akkor miért kellene elviselned,hogy teher legyen?... És még valami..Teher, és gond közt különbség van. Mert ha elmondja neked a gondjait, a problémáit, és te meghallgatod, s igyekszel valahogy segíteni, ha másként nem, csak gondolkodsz, akkor az teher...de nem gond. Viszont, ha semmi mást nem kapsz, csak negatívumokat ,akkor az gond..és nem teher..a kettő közt óriási a különbség. az emberek hajlamosak elveszni ezekben a különbségekben...ami pedig baj, mert pont ezek határozzák meg az életünket. Amikor legközelebb egy apróságnak tűnő dolgot kell eldöntened, gondolkodj el azon, vajon tényleg apróság-e? Mérlegeld, milyen hatással van az életedre hosszú távon, és aztán dönts...meg fogsz lepődni, hidd el. Lehet, hogy csak napokkal, vagy hetekkel később fogod érezni annak az apró döntésnek valamilyen hatását..de fogod, ez biztos..és ha okos vagy, ezekből tanulsz is.
    Annál, amikor egyedül vagy valahol, csak az rosszabb, amikor úgy maradsz egyedül, hogy vannak melletted. Amikor a titok nem azért marad titok, mert te eltitkolod, hanem mert nincs, aki megértse amit mondasz.Ennél, azt hiszem, nincs rosszabb. Olyan bezártság érzetet ad, mint a legrosszabb börtön. Csakhogy innen nincs kiút, vagy csak nagyon nehezen.
    Azt hiszem, én most süllyedek el ennek a börtönnek a mocskában véglegesen. Mondják, ha egy üzlet beindul, nincs megállás.. És tényleg..az én életem üzlete beindult..erőteljesen tart lefelé.
    ehh..mindegy..nem írom tovább, mert úgy sem értenétek..s mert úgy sem olvassa senki.
    Aki mégis, okuljon belőle, és tanuljon az én hibámból.

-          Nos, elmondom, mi is történt valójában, remélem, érdekel a történetem.

-          Onnan kezdeném talán, hogy ez az otromba tuskó megérkezett az erdőbe, és beköltözött a kis falakba. Senkinek nem mondott soha semmit, és senki ne tudott róla semmit. A Morgó-klán épp ezért figyeltetni kezdte, de minden kémünk eltűnt, megmagyarázhatatlan módon. Közben, megkaptuk a hírt, hogy ez az idióta nem ok nélkül költözött ide: utánunk szimatolgatott. De ennél többet ne mtudtunk kideríteni róla, sajnos. Nem találtuk gyenge pontját sem, semmit ami sebezhetővé tette volna. Egészen addig az incidensig a farkassal…Akkor rájöttünk, mi lehet az, amivel megfoghatjuk…Bizony, Te vagy az kislány! – mondta nevetve Pé- rájöttünk, hogy ez a nagy barom beléd szeretett. Ó, ne mondd, hogy észre sem vetted, úgyse hinném el. A virágok a hajadban, az esti gyűléseken is majd kiesett a szeme, annyira bámult, csak a vak nem vette észre…hehe… Rókafi kezdett már unni téged, ezért kitalálta, hogy csináljunk úgy, mintha elrabolták volna, és kérjünk Téged cserébe  őérte. Így Ő szabad lehetett volna ismét, Macit behúzhattuk volna vele a csőbe –ahogy meg is tettük- Te pedig az én szolgám lettél volna – amint az is leszel nem soká. És így mindenki boldog…hehe…Főleg én és Rókafi… A ti sorsotok meg senkit sem érdekel…Hihihi

-          Te… Hogy tehetted ezt, te alávaló mocsok? Elárultál engem! Rohadt szemét! Sose leszek a szolgád! Inkább meghalok!

-          Ahogy óhajtod, Kedvesem –lépett elő mosolyogva Rókafi az egyik oszlop mögül- Ez is megoldható!- mondta, miközben egy tőrt szegezett a lány torkának- Ó, oo, ne olyan hevesen, nagydarab barátom- szólt Macira, aki rá akarta vetni magát a lányt fenyegető fiúra- még valaki megsérül, ha megcsúszik a kezemben ez a tőr..hehe.. És azt ugye senki nem szeretné… Tehát lépj csak vissza szépen a helyedre, és lássuk, mi van a kis csomagban, amit magaddal hoztál!

Maci levette a válláról a pokrócba tekert valamit, és elkezdte kicsomagolni.

            -Úristen…Ez…Lehetetlen…- nyögött fel Pé- Ez egy Káin-nemzetségbeli kard! De hiszen azokat már rég megöltük! Mindet kivégeztük évekkel ezelőtt! A kardjaikból pedig vödröket öntöttünk! Hogy lehet ez? Ki a franc vagy Te?

            - Úgy tűnik, még sem végeztetek elég jó munkát – szólalt meg Maci, most először. Hangja mély volt, fájdalommal teli, de fenyegető is egyben. A családomat a szemem láttára mészároltátok le, de engem nem vettetek észre, és megmenekültem. Most eljöttem, hogy bosszút álljak. Remélem, felkészültetek a halálra. Megbocsátottam nektek, már régen, de nem felejtek…A vér kötelez.

            Ami ezután történt, azt szavakkal leírni nem lehet. A mészárlás iszonyatos volt, amerre Maci járt, életnek nem maradt nyoma. Végtagok repkedtek mindenfelé, levágott fejek, karok szerteszét, a hófehér márványpadlót vér borította mindenfelé, a haldoklók sikolyaitól zengett az egész kastély. Egyetlen dologra figyelt csak, hogy Nirának ne essen baja. Bármerre járt is, a lányra mindig figyelt a szeme sarkából, s ha kellett, kisegítette egy-egy szorult helyzetből. Mire a kastély elcsendesedett, este lett újra, a Hold mosolyogva sütött be az ablakokon.

Csak ketten álltak egymással szemben némán a trónterem közepén: Nira és Maci.

            -Kezd ez kicsit sablonossá válni, nem?- kérdezte a lány- mindig jön valaki, mi mindig jól összeverjük, aztán megyünk tovább…Nem vicces?

            - De igen, talán egy kicsit- dörmögte Maci mély hangján, s ő is elmosolyodott. Ám  mosolya hirtelen eltűnt az arcáról, helyét a görcsös fájdalom kifejezése vette át, s némán kiáltott fel fájdalmában, szemét folyamatosan a lányén tartva. Ajkai közül habos vér buggyant ki, s lassan csordogált le, vörösre festve a bundáját, amerre a kis patak haladt. Lassan térdre ereszkedett, halkan hörgött, és arccal a padlóra esett…Hátából az az aranytőr állt ki, amelyet Rókafi szegezett ne mis oly rég Nira torkának.

            -Olyan megható volt ez a kis csevej, hogy kénytelen voltam véget vetni neki, mielőtt még én is elsírtam volna magam – szólt gúnyosan Rókafi, Maci haldokló teste mellett állva –Remélem, nem haragszol, Kedvesem- folytatta még mindig mosolyogva. – Most pedig szépen visszajössz velem, és elfelejtjük ezt az egészet. Nem beszélünk róla senkinek, ha kérdezik, majd azt mondjuk, megmentettelek a gonosz, csúnya Morgóktól, Macikád meg…Háát… Ő volt a szükséges áldozat

            Miközben beszélt, egyre közelebb ért a lányhoz, akit annyira letaglózott Maci elvesztése, hogy fel sem fogta, mi történik körülötte, csak állt némán, üveges szemekkel előre meredve.

-          De tudod, mit? Jobb ötletem van! –folytatta vidáman Rókafi- Egyedül megyek vissza, mint megtört, gyászoló szerelmes, és mindenki engem fog sajnálni! Ugyan, ki vonhatná kétségbe a szavam? Pét megölte a barátod, más pedig nincs már, csak Te és én. De nemsoká már csak én leszek! – mondta, s felvett egy elejtett kardot a fölről. Lesújtani készült, amikor egy mély hang ütötte meg a fülét:

-          Nira… Szeretlek…- Maci volt az, utolsó erejét összeszedve felállt, és egyetlen jól irányzott vágással választotta el Rókafi fejét a testétől. Ennyire volt csupán ereje. Komikusnak tűnt, ahogy újra lassan eldőlt, szemei a plafont bámulták, és csak hörögni volt ereje.

Nira odarohant hozzá, s könnyes szemmel vette ölbe a medve nagy, busa fejét.

-          Kedvesem – mondta, miközben gyengéden simogatta Maci arcát, s letörölte ajkairól a vért- Ne haragudj, amiért nem tudtalak szeretni… Ne haragudj!- A fiú ajkán újabb vérpatak indult útnak, egyre erősebb folyamban, s szeme csak a lány arcát kereste, tekintetét mélyen a másikéba fúrta,  és csak arra gondolt, boldogan hal meg, mert annak a karjaiban van,akire mindig is vágyott. Testén erős görcs száguldott végig, erei sorban pattantak el, míg vgül elszállt belőle az élet.  Órák teltek el, Nira egyre csak Macit nézte, és nem tudta elhinni, hogy a másik már nincs Vele. Gyengéden letette a nehéz fejet a padlóra, adott az ajkakra egy csókot, felállt, és csendben elindult hazafelé.

 Útközben azon gondolkodott, vajon megtalálja-e még egyszer azt az érzést, amelyet úgy hívnak: Igaz Szerelem…

                                                     Vége

Ez a mese is úgy kezdődik, mint minden más szokványos mese, de hidd el, koránt sem lesz olyan szokványos a történet s a szereplők. Nem is pazarlom tovább a szót, elmesélem neked, hogy ,s mint esett   e különös kaland.

Egyszer volt, hol nem volt, hetedhét határon túl, de még a visszaváltható üveghegyeken innen, az egyszarvúak réte mellett, ha balra fordulsz a második tulipánnál, akkor éppen előtted lesz  azaz iciri-piciri királyság, ahonnan e történet elindult.

Volt, vagy nem volt, ne mis tudom, egy iciri-piciri király itt, s egy iciri-piciri leánya az iciri-piciri királynak. A király boldogan vezette iciri-piciri királyságát, s még boldogabban éldegélt iciri-piciri családjával. Bölcsen vezette országát, minden alattvalója nagyon szerette, valaki mindig vitt neki egy aprócska ajándékot. Hol egy iciri palástocskát kapott ajándékba, hol egy piciri kosár cipócskát, s friss gyümölcsöt, szóval mindig volt valami.

A Király már nagyon öreg volt, mindenki tudta, hogy nem sokára elindul az utolsó, hosszú útra, melynek a végén a csillagok közt lel csak nyugalomra, a többi, öreg nagy király mellett, s elmesélheti nekik, mily tetteket vitt véghez, mióta a legutolsó megérkezett hozzájuk.

Az út előtt mindig nagy ünnepséget rendeztek, azon a napon senki nem dolgozott, mindenki összegyűlt a palota előtti nagy téren, s együtt búcsúztatták a Királyt. Elmondták jó kívánságaikat, s midenki adott valamit a kincstárnak. A kincstár itt más volt, mint a többi országokban: azokat a dolgokat tették a kincstárba, mely valamiért nagyon fontos volt: Ilyen volt például az előző királyok ajándéka az utódoknak, hiszen az is egy hagyomány volt, hogy a távozó király nem csak bölcs tanácsaival és jókívánságaival látta el a trónörököst, hanem valami számára nagyon különleges dologgal. És hogy ki lehetett a trónörökös? Nos..Bárki. Meglepődtél, ugye? Pedig így van, valóban, bárki lehetett trónörökös, aki kiérdemelte. Persze ha nem volt jelentkező, akkor a királyi családon belül öröklődött a trón. És már több, mint 1500 éve nem volt jelentkező, mert a királyi családot mindenki szerette, senkinek eszébe nem jutott volna, hogy ne a királyleánya legyen a mostani örökös.

Elérkezett hát az este, amikor  a Király végső búcsút vett a néptől. Elébük állt, s beszélni kezdett:

-Kedves iciri-piciri népem! Mint tudjátok, eljött az idő, hogy csatlakozzam a többi nagy királyhoz, ezt ünnepeljük most. Szeretném nektek megköszönni, hogy ilyen szép életet adtatok nekem, és hogy ennyi sok boldogsággal teli történetet mondhatok el a z Ősöknek. Emlékeztek, amikor Lisztes Samu kipróbált egy új receptet a kenyereken? Valami furcsa gombát tett bele, amit az erdőben szedett, és aztán egy hétig senki nem dolgozott, aki a kenyérből evett, mert mindenféle furcsa dolgokat láttak maguk előtt.. repülő masinákat, olyan kocsikat, amiket nem lovak húztak, és azt képzelték, lesz majd olyan  szerkentyű, amivel lehet beszélni a távoli rokonokkal, bármikor, bárhol. –Erre mindenki hangos nevetésben tört ki, még Samu is, bár kicsit elpirult a büszkeségtől, hogy a király épp az őt említette- És arra, amikor Tilda Néne  mindkét fia elveszett a Kerek Erdőben, málna szedés közben? Együtt mentünk megkeresni mindannyian, és meg is találtuk őket, egy megtermett málna bokor aljában szunyókálva, pár pici nyuszival az oldalukon. Büszke voltam, hogy mindenki úgy kereste a két kislegényt, mintha a sajátja lett volna. És amikor elkísértük Pán Apót az ezer éves tölgyhöz, hogy az utolsó útja előtt még egyszer a fa árnyékában hűsölhessen?... Mind ott voltatok velem, velünk, és ez nagyon jól esett… És most is mind itt vagytok velem…- Egy könnycseppet morzsolt el a szeme sarkában, hangja elcsuklott kicsit, egy rövid ideig nem tudott megszólalni.

- Éljen a Király!!- Kezdték el kiabálni az iciri-piciri alattvalók, és ők is együtt nevettek-sírtak a királlyal. Az ünnepség kezdetét vette, és egész hajnalig tartott, sőt még az után is, egészen annyira elhúzódott, hogy két álló napig abba sem maradt. Az emberek annyira szerették királyukat, egyre csak marasztalták. Kiváltképp felesége, és világszép lánya.

Elérkezett a búcsú ideje, amikor már csak annyi volt hátra, hogy a trónörökös megkapja a koronát, s a Király ajándékát.

Gyöngyike az Apja elé lépett, letérdelt, s könnyezve várta, hogy a koronát a fejére tegye. Amikor ez megtörtént, a nép éltetni kezdte, hangosan ujjongtak

-Elmegy Nagy Király! Éljen Gyöngyike királynő! Éljen a Királynő!! Hurrá!!

Ilyen, és ehhez hasonló kiáltások szálltak a tavaszi ég felé, s visszhangoztak a közeli hegyekben is talán, lehet, még a kurta farkú kismalac is hallotta, ahogy az iciri-piciri kiskirálynőt megválasztották.

A Király most  Gyöngyike királynőhöz lépett, s egy lapos kis csomagot adott át. A királynő izgatottan bontotta ki, keze remegett az izgalomtól, nem tudta, mi lehet. Amikor végül meglátta, hogy mit rejt a kis csomag, sírva fakadt, s apja nyakába borult. Egy kis kép volt ,amit kapott, melyet nem  is oly rég készíttettek az udvari festővel, Piktor Viktorral, aki olyan élethű képeket volt képes festeni, hogy némelyek megszólították a képeit, mert nem hitték el, hogy azok valóban csak képek.

 Ő azt mondta, nem ő ügyes, az ecsetben van a varázslat, s abban a festékben, melyet a különböző virágok szirmaiból nyert. Mi tagadás, néha az emberek valóban varázslatra gyanakodtak, de aki látta, hogyan dolgozik Piktor barátunk, az tudta a titkot: minden  kép, amelyet megfestett, szíve minden szeretetének segítségével készült, ezért lettek olyan csodásak. Amikor festeni kezdett, mintha teljesen más világba került volna, nem is látott mást, csak amit éppen festett, de azt olyan csodaszépnek, és olyan gyönyörűnek, hogy a túlcsorduló szeretet szinte vakon vezette a vonásait, s a képei alig néhány óra alatt elkészültek.

Ahogy Gyöngyike királynő a képre nézett, rengeteg szép emlék jutott eszébe, mely apjához kötötte…Emlékezett rá, mennyire boldog volt, amikor hármasban mentek kirándulni a közeli hegyekbe,  Anyja készített szendvicseket, Apja pedig már előre felkészítette, micsoda csodás dolgokat fognak majd látni. És valóban sok csodaszépet látott, de mind közül legjobban mégis az egyszarvúakat szerette.

Arra a rétre, ahol találkoztak ezzel a gyönyörű lénnyel, csak ők mehettek ketten, mert egy igazi egyszarvút csak egy király, és egy leendő király láthatott, senki más.ÉS ők is csak néhá

Nyalkalommal, tehát nagyon meg kellett gondolniuk, mikor találkoznak velük: amíg az egyszarvú és a párja él, addig biztonságban volt a királyság is, mert az ő mágiájuk biztosította, hogy nem történik semmi baj az országgal, s az ő tudások segítette immár 1500 éve a Király családját, hogy bölcsen, igazságosan uralkodjon, s ezáltal megőrizze helyüket a trónon.

Apja egyetlen dolgot kötött a lelkére: soha senkinek nem beszélhet az egyszarvúról, és nem hozhat ide senkit, nem mondhatja el senkinek, hol van ez a hely. Megígérte, s valóban, még anyjának sem említette, hol jártak, csak mosolyogva nekilátott a pici mózeskosár tartalmát kirakosgatni..

De régen is volt..

Most csendesen zokogott apja vállán, korainak érezte még távoztát. Egyszerűen ő sem akarta, hogy elmenjen, mint ahogy senki sem akarta. De nem volt visszaút, mennie kellett.

A Király elengedte lányát, mélyen a szemébe nézett, s csak ennyit mondott:

-Olyan jó királynő lesz belőled, amilyen jó király én sosem lehettem, és olyan bölcsen  fogsz uralkodni, ahogyan én sosem tudnék. Higgy nekem, a prófécia megírta.- majd a néphez fordult, s a hagyományoknak megfelelően feltette a kérdést:

-Kedves barátaim. Mint tudjátok, végső búcsút veszek Tőletek, s elindulok utolsó utamra. A királyságomat Gyöngyike Királylányra hagyom, mától Ő uralkodik majd, forduljatok hozzá bizalommal. De mielőtt véglegesen átadnám neki a trónt, kötelességem megkérdezni, mint minden királynak előttem: van-e bárki, aki nem ért egyet velem, és mást javasolna trónörökösnek. -Az emberek halkan kuncogtak, hiszen még soha nem volt senki, aki megkérdőjelezte volna egy király döntésének helyességét.

-Nos, mivel senkinek nincs.

- Nekem van! – vágott egy éles hang a Király szavába- Szerintem ÉN jobb király  lennék! – mondta az egyelőre ismeretlen hang, az „én” szót erősen megnyomva. – Én akarok lenni a király. Mit kell érte tennem?

- Nos..öö..nem is tudom..- mondta a meglepett Király. Még sohasem volt ilyen, nem is nagyon tudták, mit kellene tenniük. A Tanácsos gyorsan a könyvtárba szaladt, megnézni, mi kell ahhoz, hogy valaki király lehessen. Kisvártatva vissza is ért, kezében iciri- piciri könyvecskét tartott, s vékony hangon olvasni kezdte:

-Ahhoz, hogy valaki király lehessen országunkban, öö.. az kell, hogy..öö.. inkább kérdezek. Elsőször is: itt születtél, a mi országunkban?

- Igen – felelte a hang, amihez most már test is társult, mert mindenki tudni akarta, ki lehet, aki ilyen szemtelenül viselkedik, ezért utat nyitottak neki, had jöjjön előre. Fiatal fiú volt, selymes, hollófekete haja szalaggal volt összefogva a tarkóján, magas, szép ívű homlokáról ragyogott, hogy művelt ember lehet, magas volt, magasabb, mint bármelyik iciri- piciri ország lakó, bár nem sokkal, de magasabb. Ruhája egyszerű volt, teljesen fekete, mely tovább nyújtotta amúgy is karcsú alakját, de széles vállai megtörték kissé ezt a képet. Egyetlen dolog ütött el nagyon el a ruháitól: mélyvörös szeme. Furcsamód, nem volt ijesztő ennek ellenére sem, sőt, mintha valamilyen melegség árast volna tekintetéből, és jóság. Ám ahogy beszélt, az teljesen ennek ellene volt.

-Itt születtem, sok évvel ezelőtt, anyám Thorbaldini Lylyen volt, ki északi törzsből érkezett ide, s a születésemkor meghalt. Mindannyian emlékezhettek rá.- folytatta szenvtelenül. Gyöngyike Királynő, maga sem tudta, miért, de amikor a fiú szemeibe nézett, megborzongott.

Mintha ismerte volna valahonnan ezeket a szemeket… De nem tudta, honnan, hát el is hessegette gyorsan  a gondolatot.

-Ö.. és.. betöltötted-e már a huszonegyedik életévedet?- kérdezte tovább a Tanácsos.

-Ma ünneplem épp a huszon ötödiket!- kiáltotta büszkén az ifjú

A Király erre megremegett… -A Prófécia…-nyögte alig hallhatóan, de azonnal el is harapta  szavait, s csak csendesen nézte az ifjút.

- És..öö.. Miért lennél Te jobb király, mint Gyöngyike királynő? – hangzott el a következő kérdés.

- Mert én sok országot bejártam, sokat tanultam sok király mellett, tanácsos is voltam, s úgy gondolom, jobban értek a vezetéshez, mint Királynőnél, mert nekem már van tapasztalatom a vezetésben, és sok új , jó dolgot mutathatok meg az országnak.

Egy ideig néma csend uralkodott, senki nem tudta, mi következik most. A Király törte meg elsőnek a csendet.

-Legyen hát!- ijedt moraj futott végig a tömegen, nem akartak hinni a fülüknek- Próbára teszlek Téged, s ha méltónak bizonyulsz, Te leszel a Király.

Mindenfelől elégedetlenkedő morgások hallatszottak, s rosszalló tekintetek irányultak a fiú felé, ám őt ez cseppet sem érdekelte. Mosolyogva állt a királyi trón előtt, méltóságteljesen meghajolt a király előtt, s beleegyezően bólintott:

-Legyen, ahogy  Felségem akarja. Várom hát a próbákat- folytatta továbbra is mosolyogva, mint aki tudja, nem mutathatnak neki semmi  olyat, ami megakadályozhatná célja elérésében.

A Király visszavonult a Tanácsossal, és néhány bölcs öreggel a tanácsterembe, hogy kitalálják, milyen próbák is legyenek a fiú előtt. Sokáig tanakodtak, majd amikor elkészültek, maguk elé hívatták a fiút.

-Először is..Mi a neved, te legény?- Kérdezte a Tanácsos, mert a nagy meglepetés, és ijedtség közepett el is felejtették megtudni, egyáltalán kicsoda a fiú.

-Kain vagyok, uram.

Nos, Kain, itt van Neked egy lista, mit kell kiállnod ahhoz, hogy méltó lehess szeretett Királyunk trónjára.

Kain átvette az igencsak hosszúra nyúlt listát, és mosolyogva nézte végig a próbákat. Egyedül az utolsó próbánál lett kicsit felhős a homloka, de az is gyorsan tovaszállt, s ismét kedélyesen nézett a Tanácsosra.

-Ez minden?- kérdezte pimaszul- s mennyi időt kapok mindezen próbák teljesítésére?

-Három heted van rá, egy nappal sem több!- hangzott a felelt, ugyanolyan gúnyosan, mint ahogy a kérdés elhangzott..

A Fiú szeme egy pillanatra mintha tűzvörössé vált volna,  de aztán nyugodtan válaszolt:

-Sok is , de legyen…akkor ráérek kicsit pihenni is.- azzal sarkon fordult, meg sem várva, akar-e még valamit mondani a Király, vagy a Tanácsos, s méltóságteljes léptekkel elhagyta a tróntermet.

A Tanácsos dermedten nézett utána, majd a Királyhoz fordult.

-Uram.. az utolsó próbát… azt nem tudja teljesíteni, igaz? Ugye, azt nem tudja?..

A Király csak némán intett, hogy hagyják magára, és gondolataiba mélyedve, életében először mély aggodalommal tekintett maga elé.

Teltek múltak a napok, s Kain valóban, egyre másra teljesítette a próbákat, mintha világéletében erre készült volna. Ahogy a próbákat kiállta, úgy kezdtek megbékülni vele az emberek, egyre többen kezdték kedvelni. Néha meghívták, egyen valamit náluk, vagy igyon egyet a kontójukra. Egyszóval, lassacskán belopta magát az emberek szívében. Látta ezt a Király is, sőt, mi tagadás, neki is tetszett a temperamentumos fiatalember, s már nem ellenezte annyira, hogy van egy új jelölt is. Csak egyvalaki volt, aki nem nézte jó szemmel a dolgok ilyetén alakulásat: Gyöngyike Királynő. Nem mintha féltékeny lett volna, inkább féltette Apját, s az országát… Hiszen, ki ez a jött-ment senki, aki egyszer csak belép ide, s közli, Ő király lesz. Nemi s ismerik, nem is élt velük eddig, ki tudja, merre járt, mit csinált?... Ilyen, és ehhez hasonló dolgok aggasztották,  ezért arra gondolt: csak egy valakitől kérhet tanácsot. Hiszen a határidő mindjárt lejár, s a fiú minden próbát kiállt eddig, már csak egy van vissza.

Hogy az mi, pontosan nem tudta, mert senki nem beszélt róla, senki nem tudta, kivéve  Kaint, Apját, és a Tanácsost.

Elindult hát,  azon a régen járt úton, melyen még Apjával lépkedetek ketten, s melyet rajtuk , és az előző Nagy Királyokon kívül senki nem ismerhetett: Az Egyszarvúhoz vezető úton. Úgy érezte ,csak az Ő tudásával, és bölcsességével lehet megoldani ezt a dolgot, más nem képes tanácsot adni neki. Néha hátrafordult, megnézni, nem követi-e senki, de szerencsére egyedül volt az éjszakai kis ösvényen, csak a hold világította neki az utat. Semmi neszt nem hallott, olyan csendes volt a vidék, mint talán még sohasem.

Reggel lett, mire elérte a kis tisztást, ahol Apja előhívta barátjukat, s fáradtan pihent meg egy árnyas fa alatt a rét szélén. Evett néhány szem gyümölcsöt, melyek az ágakról csüngtek alá, s ivott néhány korty harmatot, majd derűsen nézett végig a virágoktól tarkálló  tájon, s boldog volt, hogy újra itt lehet.

Fáradt volt ,de tudta, nem lankadhat most már, hiszen a cél előtte van, és sietnie kell, hiszen ma van az utolsó nap. Egyszer csak halk neszt hallott a háta mögül, s  amikor megfordult, ott állt előtte Egyszarvú.

-Már vártalak, Királynőm- mondta kedvesen- hallottam, mi történt, s tudtam, eljössz hozzám. Ne aggódj, minden rendben lesz- közelebb lépett, s hagyta Gyöngyike had simogassa meg arcát, simítson végig gyengéden orcáján, s közben mindvégig mosolygott.

- De még mennyire ,hogy rendben lesz!- Hallatszott  egy éles hang, s Kain állt velük szemben, alig pár lepésre. Gyöngyike nem értette, hogy kerülhetett ennyire közel hozzájuk anélkül, hogy meghallották volna.

-Hogy kerültél Te ide?! És hogy- hogy nem hallottunk meg?...Hát persze…mágia… Te is varázsló vagy! De akkor… hazudtál nekünk…nem lehetsz közülünk való, nálunk senki nem ért a mágiához…

- Ó, dehogynem. Kérdezd csak meg az Apádat!- nevetett fel Kain.-Ő majd megmondja neked, miért éltek ennyi ideig, és miért vagytok ennyi ideje együtt. De most ,elérkezett az én időm! Végre…

Egyszarvúhoz lépett, és megfogta a szarvát...kékes fény járta körül a kezét, amikor  az állathoz ért, s egyre jobban körülölelte őt, egyre fényesebben ragyogott. Aztán egyszer csak…apró kard járta át a szívét,  arcán meglepetés látszott, de továbbra sem engedte el a szarvat. Kain mögött Gyöngyike Apja állt, kezében tartva a kard markolatát, mely a fiú szívét járta át. A lány felsikoltott, s apjához szaladt, nyakába vetve magát, s hangosan zokogott.

-Apám, ki volt ez? Mit Akart  Éjsörénytől? – mert Egyszarvúnak Éjsörény volt a neve, melyet hollófekete sörény miatt kapott.

-A testvérem volt, de nem egyszarvú…- felelt a Király helyett Éjsörény. Ő egy sárkány volt,  akit valamikor nagyon régen elátkoztak, s az átkot csak akkor törhette volna meg, ha ihat a véremből. Tudta, hogy egyszarvúval csak az találkozhat, aki iciri-piciri király lesz, s ezért kiderítette, mi kell ahhoz, hogy valaki király lehessen, és amikor eljött az alkalom, megjelent. Tudta, nincs olyan próba, ami megállíthatná…kivéve az utolsót… igaz, Király?

-Én… ne haragudj…- térdelt le zokogva a Király- nem gondoltam volna, hogy meg teszi…

Mert az utolsó próba az volt, hogy meg kell találnia a az Egyszarvút, s el kell hozni annak a szarvát, csakis akkor lehet király Iciri-piciri országában.

-                     Nagyot hibáztam, kérlek, bocsáss meg- kérte  Éjsörényt. Fogadj el engem a lányom helyett, kérlek, had legyen Ő az uralkodó,…nekem már úgyis mindegy...majd azt mondjuk, elmentem az utolsó Útra…Kérlek, ne vedd el őt… kérlek…

Gyöngyike most értette csak, miért könyörög apja az Ő életéért: az, aki elárulja egy idegennek, hol élnek az egyszarvúak, az életével fizet, mint minden áruló. Nem tudhatja meg senki, hol lehet megtalálni őket, mert ha megtalálják, megölik őket a tudásukért, és a hatalmukért. Hiába van hatalmas erejük, mégis könnyen sebezhetőek, s oly törékenyek, hogy egész életüket kénytelenek titokban leélni. Valamikor régen az emberek rájöttek, micsoda hatalom rejlik egy egyszarvú szarvában, s ezért elkezdték vadászni őket. Sokszázan éltek itt régen, mára csak ketten maradtak…Éjsörény és a párja, Lylyen.

Gyöngyike hallotta legendákat az egyszarvúakról, s a kiirtásukról, de nem hitt bennük sosem. Amikor pedig először találkozott Éjsörénnyel, teljesen elfelejtette ezeket a történeteket, annyira boldog vot. De most…Kétségbeesett, nem akarta elveszíteni apját.

Ám ahogy Éjsörény szemébe nézett, látta, nincs remény. Erőt vett magán, s Apja mellé lépett. Megölelte, sokáig álltak így. Azután elbúcsúzott tőle, és könnyes szemmel nézte, mi történik.

Éjsörény a Király mellé lépett, s homlokát az övéhez szorította. Néhány pillanatig álltak így, majd Éjsörény hirtelen felemelte fejét, megrázta sörényét, majd hangosan nyerített egyet, hosszan, magas hangon elnyújtva, hogy beleremegtek a hegyek, s a környező erdő fáinak lombja közt mint gyermeksírás suttogott a szél fájdalmában. Gyöngyike szíve majd meghasadt, de tudta, nem tehet semmit, hát csak állt némán, és várta.

Amikor Éjsörény hangja elhalt, lassan lehajtotta a fejét, egyre jobban, mígnem szarva a Király szívével nem került egy magasságba, s lassan, óvatosan közelítette  meg. Amikor hozzáért, ugyanaz a kékes ragyogás cikázott apja körül is, mint korábban Kainon, csak erősebben,, és ez a ragyogás egyre erősödött. Egy idő után kénytelen volt eltakarni a szemét, annyira vakító volt a fény, s nem látta, mi is történik igazából. Azután összeesett, nem bírta tovább elviselni az ébrenlét fájó kínzását.

Amikor felébredt, Apja testét kereste szemével, de sehol sem látta. Éjsörény állt mellette, mintha eddig vigyázta volna az álmát, hogy míg védtelen, ne érhesse semmi baj.

Felállt, s az egyszarvúra nézett.

-Hol…hol van az apám?...Mit tettél vele?.. mondd meg, kérlek…- suttogta neki, s közben sírva ölelte az állat fejét.

-Nézd meg magad,- felelte Éjsörény, s fejével  intve jelezte, merre menjen.

Gyöngyike félve lépdelt a magas fűben, s akkor meglátta… Egy fa földig érő lombjai alatt Éjsörény párja feküdt, Napsugár.  Hozzábújva, összegömbölyödve egy  kékes fényben ragyogó kis egyszarvú aludta édesen álmát. Először nem értette, de aztán szívét öröm járta át: Éjsörény nem ölte meg apját, helyette új életet adott neki. Boldogan fúrta arcát az egyszarvú éjfekete sörényébe, s az örömkönnyektől elhaló hangon csak ennyit suttogott:

-Köszönöm Neked, Éjsörény…Köszönöm…

Vége…?

Egyszer volt, hol nem volt, heted-hát országon is túl, az óperenciás túl partja mellett, de még a visszaváltható üvegek hegyén innen, volt egy csodaszép tündér királyság. A tündérek, Királyuk bölcs vezetésével mindig boldogságban, békességben élte,  minden szomszédos néppel jó volt a viszonyuk, egyszóval az életük mesébe illő volt.

         Ám egy nap ez megváltozott, ugyanis egy sárkány érkezett az országukba, s a tündérek, nem tudták, mi tévők legyenek. Eleinte a Sárkány nem mutatott semmi ellenséges szándékot, ám egy napon küldött egy levelet a királynak: amennyiben neki adja legszebb lányát feleségül, továbbra is békességben él, sőt, cserébe varázstitkokat ad a Királyi Tudósoknak, ám ha nem teljesíti a kérését, szörnyű haragja oly bosszúval sújtja a tündérek királyságát, amilyet elképzelni sem tudnak.

         A Király erre a levélre szörnyen kétségbe esett, nem tudta, mihez kezdjen, s azonnal összehívta az Udvari Tanácsot, hátha kiötölnek valami menekvést.

         Három leánya volt a királynak, s mindegyiket egyformán szerette, egyiket sem adta volna szívesen még férjhez sem, nemhogy egy sárkánynak, áldozatul. A három leány közül a legszebb a legidősebb volt, Nina hercegnő. Fiatal kora ellenére sok mindenhez értett, érdekelte az Udvari Tanács munkája, figyelemmel kísérte Apja uralkodását, igyekezett minél többet megtanulni a vezetésről, hogy majd jó királyné válhasson belőle, ha Ő kerül trónra. Törvény írta meg  a Nagy Könyvben, melyben a tündérek minden hagyománya, történetes, és törvénye le volt jegyezve, hogy az első szülött gyermek kell legyen a trón örököse, bármi történjen is, mindegy, fiú-e, avagy leány a gyermek.

         Így most nem csak, hogy a Hercegnő élete került veszélybe, hanem az egész országé is. Mert megírta egy jövendölés: ha a Király elsőszülöttje nem kerülhet trónra, viszályok, háborúk kezdődnek azon a napon, s az ország sorsa pusztulás lesz, menthetetlenül. Tehát a Király nem csak, mint Apa, hanem mint egy ország népéért felelősséggel tartozó Király is nagyon nehéz döntés állt: mert hisz sehogy nme maradhat békesség az országában, hiszen, ha odaadja a Leányt a  Sárkánynak, akkor a prófécia beteljesül, s az ország elpusztul… Viszont ha nem adja oda, akkor a Sárkány éktelen haragja pusztíthatja el őket.

         Három nap, s három éjjel gondolkodtak, nem aludtak, nem ittak, csak a fejüket törték a trónteremben, hogy menthetnék meg az országot, a Hercegnőt, és  űzhetik el a Sárkányt  gond nélkül… De hiába volt a sok tudós és bölcs tanácsadó, nem tudtak kigondolni semmit. Végső kétségbeesésében a Király kihirdette: aki hét nap alatt elűzi a Sárkányt, az annyi aranyat kap, amennyit csak akar, palotát kap, s vagyont.

         Érkeztek is sorra a bátrabbnál bátrabb vitézek, de mindahány elindult a Sárkány kunyhójához, mely a közeli erdőben, egy kis tisztáson állt, egy sem tért vissza, s hallani sem hallottak felőlük sosem. Nem tudták, mi történhet ott a vitézekkel, s lassan megcsappant a jelentkezők bátorsága, már nem akart senki hős lenni, s nem akartak vagyont. Már csak egyetlen jelentkező volt, aki a Király színe elé állt, egy ismeretlen fiú, aki még a nevét sem árulta el, de bizonygatta: Ő el tudja űzni a Sárkányt. Cserébe nem kér vagyont, sem aranyat, sem palotát, hanem a három leány közül akar választani egyet.

A Király hitte is, nem is a dolgot, de mivel más jelentkező már nem volt, ráállt a dologra, gondolván, valahogy csak kijátszza majd a szegény, ostoba fiút, ha netán mégis szerencsével járna.

A legénynek több sem kellett, nekivágott az erdőnek, hogy a Sárkány kunyhóját meglelje. Ám a palota előtt Nina Hercegnő állta útját. Végigmérte a fiút, s egy rövid ideig azon tanakodott, mi olyan furcsa rajta. Aztán hirtelen rájött: ugyan tündér ruhában volt, s a haja is olyan volt, mint a tündéreké, ez a fiú mégsem volt tündér. Félvér volt, félig ember, félig tündér. Ugyan emberi mivoltát jól leplezte, de a Hercegnőt nem tudta becsapni. Egy pillanatra a másik szemébe  nézett, s elakadt a lélegzete. Megesküdött volna rá, hogy amikor a Trónteremben látta, a fiúnak zöldes szürke szemei voltak, ám most olyan vakítóan kéken ragyogott mindkettő, amilyet tündér azelőtt még sosem látott. De csak egy pillantásig, aztán újra a régi volt… Nina szóra nyitotta a száját, de a Legény addigra kilépett a kapun, s nekiiramodott az erdőbe vezető ösvénynek. A Királylány addig nézett a távolodó alak után, míg azt teljesen el nem nyelte az erdő zöldje, majd beszaladt a palotába, egyenesen toronyszobájába igyekezett. Magához vett egy régi, kopottas tarisznyát, mely még egykoron a tanítójáé volt, beletett néhány ruhát, kevés ennivalót, felcsatolta keskeny, csodásan megmunkált tündérkardját, s a táskát az ágya alá rejtette.

         A vacsoránál nem mutatta semmi jelét, hogy készülne valamire, s a kérdésre, hogy miért visel kardot, csak annyit válaszolt, veszélyes idők járnak mostanság, nem árt, ha megvédheti magát a tündér, ha szükséges. Ám bármilyen jól tért is ki a kérdések elől, s játszott szerepet, egy valakit nem tudott becsapni: mégpedig legkisebb húgát, Fru-Fru Hercegkisasszonyt. Ő vette észre egyedül, hogy testvére másképp jár, másképp mozog, néha kicsit kapkod, a vacsorát is sietve fejezte be, s fáradtságra hivatkozva már korán visszavonult. Érezte, hogy valami készülődik, ezért Nina után lopózott, hogy meglesse, mire készül. Nem csalódott, amikor látta, hogy tesvére előveszi az ágy alá rejtett táskát, s egy titkos mellékfolyósón, melyet egyszer, bújócskázás közben fedeztek fel véletlenül, s amiről csak ők ketten tudtak, elhagyja a palotát. Kis ideig gondolkodott, vajon szóljon-e apjának, de úgy döntött, bármit is talált ki Nina, ad egy esélyt neki, hogy megpróbálhassa megtenni azt. Reggelnél tovább amúgy sem tudná fedezni Nővérét, mert az ébreszteni mindig anyjuk szokta őket, meleg kakaóval és kaláccsal. Kedvesen megsimogatva homlokukat halkan nevükön szólította őket reggelente, adott egy csókot homlokukra, és miután sikerült kiimádkozni őket az ágy meleg öléből, segített a reggeli készülődésben.

Közben Nina beért az erdőbe, s megtalálta azt az ösvényt, melyen a fiút látta elindulni.  Még sosem járt erre, de érezte, jó felé megy, valamiért biztos volt benne, nem tévedhet el. Egyre csak azokat a gyönyörű kék szemeket látta maga előtt, de még most sem tudta eldönteni, vajon tényleg látta is őket, vagy csak a szeme csalta meg. Mindenesetre az biztos volt, beleszeretett a fiúba, bár ezt eleinte nem akarta, vagy inkább nem merte bevallani magának. Ám ahogy közeledett a Sárkány tanyájához, egyre biztosabbá vált benne, egyre erősebben érezte, mintha a veszéllyel együtt nőtt volna szívében a szerelem is. Furcsa mód, nem érzett félelmet, inkább csak izgatott volt.

Egyszer csak kiért egy kis tisztásra, melynek közepén ott állt a kunyhó. Valahogy nem ilyennek képzelte el a Sárkány otthonát. Arra számított, kopár földön áll majd egy rozoga viskó, a környéken életnek szinte nyoma sem lesz, nem lesznek növények, sem állatok a közelben, s egy összetákolt, düledező romhalmazt fog megpillantani. Ehelyett egy gyönyörű, virágos kis tisztást  látott, közepén egy takaros kis faházzal, melynek ablakait függöny takarta, kéményéből hívogató kis füstcsík szállt fel, s ajtaja is nyitva állt, finom illatokat engedve ki odabentről. Tündércsemege illata volt ez, melyet minden tündér kivétel nélkül szeretett, s nem volt, aki ellen  tudott volna állni egy csemege- meghívásnak. Nina Hercegnő gyomra is hangosan jelezte, szívesen venne egy meghívást, és akár többször is repetázna, ha lehet.

Viszont egy dolog aggasztotta: nem látta sehol a fiút. Elindult a kis ház felé, gondolván, lesz, ami lesz, de ne mhagyja, hogy baja essék szerelmének.

Amint az ajtóhoz ért, meglátta a fiút, Ő sütötte a tündér-csemegét. Éppen kivette a kemencéből, s az asztalra tette a mennyei finomságot. Amikor meglátta a Lányt, szó nélkül intett neki, hogy üljön le, s egyen nyugodtan.

Nina vonakodva ugyan, de letelepedett az asztal mellé, táskáját  felakasztotta egy szögre, de kardját továbbra sem csatolta le oldaláról, s lassan falatozni kezdett. Ahogy az első falat íze szét áradt a szájában, mintha megszűnt volna körülötte a világ, szemét behunyta, s hagyta, hogy a mámoros finomság íze elragadja magával. A fiú mosolyogva nézte, ahogy a másik evett, s finom, krémes kakaót töltött egy fa kupába, majd azt is a lány elé tette.

Amikor végzett az evéssel, s a kakaót is mind egy cseppig megitta, Nina így szólt:

-Ki vagy Te, aki csak így sütöget a Sárkány házában, s olyan finomat , hogy még olyat tündér soha nem evett?

-Nem számít ki vagyok- válaszolta a fiú- de Neked veszélyes itt lenned. Miért jöttél utánam?

. Nem utánad jöttem, hanem hogy megküzdjek a Sárkánnyal!- jelentette ki Ő durcásan, de szíve mélyén boldog volt,  hogy a másiknak semmi baja.

-Hmm.. akkor csalódnod kell, mert a Sárkány nincs itthon, s még legalább két hétig nem is lesz. Amikor a Hold teljes lesz, csak akkor tér vissza. Addig akár itt is maradhatsz, ha kedved tartja.

-Nem lehet, az Apám aggódni fog, nem tudják, hogy hol vagyok, s mi történt Velem- válaszolta ere Nina, de a fiú leintette.

- Ne aggódj, tudni fogják. A Húgod, Fru-Fru Hercegnő követett téged az erdőig, Ő tudja, hol vagy.- mondta mosolyyogva.

- Honnan tudod Te ezt?- kérdezte  elképedve a lány. Te nem láthattad őt, hiszen itt voltál mindvégig…

- Ó, én valóban itt voltam. De attól még, hogy nem vagyok ott valahol, sok mindent tudok arról, mi történik éppen…ha akarom –tette hozzá még mindig mosolyogva.

-Hmm… Te valami varázsló vagy, van bűvös gömböd, meg pálcád és tudsz tüzet csinálni a tekintetteddel?

A fiú hangosan nevetni kezdett, olyan csengő hangon, amilyet Nina még nem hallott, s közben válaszolt:

- Nem, dehogy is. Az egyetlen varázslat, amit valaha láttam, az a Te varázslatos szépséged…

Elhallgatott, szemét lesütötte, mint akit rajtakaptak valami  csínyen, s többet nem is szólalt meg az este folyamán.

Nina hercegnő is elpirult, nem tudta, mit felelhetne, inkább javasolta, térjenek nyugovóra. Ugyan volt benne némi aggodalom, hogy szülei mit szólnak majd, ha reggel nem találják, csak hűlt helyét, de megbízott a legényben, s ez a félelem is szertefoszlott…

A másnap boldogan telt el, eszébe sem jutott, hogy árki is aggódhatna érte, hiszen biztonságban érezte magát, és nagyon boldognak. Sokat beszélgettek, mesélt a fiúnak a palotai életéről, arról, mit tanult, mesélt a testvéreiről, a családjáról, Anyja kakaós ébresztőjéről, s még rengeteg dologról, a napok pedig egyre csak múltak, a fiú továbbra sem árult el magáról semmit, de nem volt baj, az számított, hogy együtt vannak.

Néha, teljesen váratlanul elmesélte neki, mit csinálnak éppen testvérei, Apja mit gondol, mennyire hiányzik nekik, miről beszélgetnek, mit tesznek, de hogy mindezeket honnan tudta, rejtély maradt továbbra is. Egyetlen egyszer válaszolt arra a kérdésre, hogy ki ő, de akkor is csak rejtvényben, egy furcsa kis mondókával:

Uralod, ha elengeded,

Eléred, ha nem kergeted,

Tied, ha már nem akarod,

Megtalál, ha nem kutatod.

Nem tudta, hogyan értse ezt a kis verset, próbált rájönni, éjszaka mindig ezen törte a fejét, de nem jutott eredményre. Az idő egyre múlt, s a Sárkány csak nem jött. Közelgett a telihold, a második hét utolsó éjszakája.

Nina aznap nem akart lefeküdni, meg akarta nézni a Hold szépséges fényét, de egyszer mégis csak elbóbiskolt.

Szárnysuhogásra ébredt, s hangos morgásra, mely odakintről jött. Kinézett az ablakon, s látta, hogy a Hold most érte el teljes szépségét, beragyogta a kis rétet, aranyló sárga fénybe vonva rajta mindent. A fiú ágyához szaladt, hogy figyelmeztesse , itt a sárkány, de nem volt ott. Egy pillanatra megrémült, nem tudta, mi történhetett kedvesével.

Kétségbeesetten szaladt ki az ajtón, s ahogy kilépett, a földbe gyökerezett a lába. A kunyhó előtt ott állt a Sárkány, s egyenesen Őt nézte.

Újra csak meglepetés érte, mert arra számított, hogy mint a mesékben, a Sárkánynak legalább hét feje lesz, mindegyik tüzet okád, büdös lehelete orrát facsarja majd, szörnyen ronda fejein hatalmas gülü szemek lesznek, bőre pikkelyes és ronda, rücskös lesz, lábai pedig éles karmokban végződnek.

Ehelyett a leges-legszebb lény állt előtte előtt, akit valaha látott. Csak egy feje volt, kecses teste egy gyönyörű paripáéra emlékeztetett, szárnyai hatalmasak voltak, s az egész lény kékes fénnyel ragyogott. Szemei oly kékek voltak, mint az ég s a tengerek kékje összesen sem lesz soha.

De meglátott még valamit ,ami elterelte a figyelmét erről a gyönyörűséges dologról: Szerelme ruháinak foszlányai hevertek a Sárkány lábai előtt, de magát a fiút sehol sem látta. Saruja nem messze feküdt a fűben Nina lábaitól, kardja félszegen állt ki a földből, mintha magasról esett volna le, s véletlen állt volna a puha földbe.

Felkiáltott, szemében harag gyúlt, s szíve bosszúért kiáltott, mert megértette, mindegy, milyen szépség áll előtte, miatta nem lehet többé kedvesével, Ő az oka annak, hogy többé nem ölelheti magához, nem tarthatja a karjaiban. Oly mérhetetlen szomorúság öntötte el erre a gondolatra a szívét, hogy azt hitte, majd meghasad a fájdalomtól. De a fájdalom helyét is a harag vette át, s oly vadul esett a Sárkánynak, hogy egyetlen jól irányzott döféssel szúrta át annak szívét. Kihúzta kardját a kéken lüktető testből, lerogyott a fűbe, és keservesen  zokogni kezdett. A Sárkány nem üvöltött fájdalmában, nem hallatott halálhörgést, csak lassan a földre ereszkedett, fejét a lány térdei elé fektette, s szeméből, mint kék gyémántok folytak könnyek. Tekintete egyre homályosabb lett, látszott, mennyire küzd a testében dúló fájdalommal, s szemének kéksége is halványodni kezdett.

-Nina… Kedvesem…Köszönöm, hogy megszabadítasz engem az átoktól – a hang hallatán a lány felkapta fejét, s a Sárkány szemébe nézett. Most ismerte csak fel a szempárt, most értette csak meg, mi is történt valójában. Kedvese volt a sárkány, s megértette a mondókát is immár.

Nem kereste a Sárkányt már, nem várta, hogy az visszatérjen, hiszen csak a kedvesével akart lenni, csak miatta maradt a kis faházban. Ezért jelent meg most a Sárkány mégis… mert csak az találhatta meg igaz valójában, aki nem kereste, csak az győzhette le, aki nem akarta már bántani, s csak azé lehetett, aki igazán szerette, akinek a szívét adta…

S hogy mi történt ez után?...Az már egy másik történet…

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy szerelmes pár: Breki és Adri. Életüket boldogan élték, a kapcsolatokban megszokott civódásokkal, nevetéssel, és sok boldogsággal. Nagyon szerették egymást, néha ez nem volt olyan egyszerű. Kitartottak egymás mellett, igyekeztek megoldani a problémáikat, mert tudtak, csak egymásra számíthatnak, nincs más az életükben, akiben igazán megbíznának, s akit igazán szeretnének.

Tudták mindketten, bármi történjen is, a másik mindig ott lesz, és nem fogja hagyni, hogy baja essen. Néha ez a hit megingott, mert voltak olyan dolgok, melyeket nem tudtak megemészteni, de ilyenkor csak arra kellett gondolniuk, hogy mennyire szeretik egymást, és a gondok, mint pillekönnyű felhők tovaszálltak.

Történetünk, melyet most elmesélnék, egy szép nyári napon kezdődött. A nap ugyanolyan szépen sütött, mint mindig, és a galambok ugyanolyan szívesen szartak az erkélyre, mint máskor. Breki elhajtotta őket,

- Kurva galambok, a faszér itt kell ezeknek is fosniuk!!  - mondta, s a partvisnyéllel rásózott egyet a legközelebbi galambra. Az ütéstől a galamb azonnal lebénult, többé nem is tudott volna repülni, de ez nem számított már, mert Breki tovább ütötte. Először bezúzta a koponyáját, majd a gerincét törte el, végül teljese összezúzta minden csontját. Csak akkor fejezte be az ütleget, amikor már a szemei kifordultak szerencsétlen állatnak, s a csőrén át a beleit is kihányta fájdalmában. Nem tudott beszélni, de szemei mindent elmondtak érzéseiről…amíg ki nem estek helyükről, és Breki nem használta őket golflabdának, nagyokat ütve beléjük, hangos „Hujj” kiáltásokkal övezve a találatokat. Amikor a belek is kint voltak, nemes egyszerűséggel teljesen kirántotta őket, s igyekezett csúzligumiként használni, de sajna nem sok sikerrel: a galamb bél nem nyúlott annyira, amennyire kellett volna. Miután rájött, felesleges időpazarlás ezzel játszani, méla undorral dobta le a beleket a  nyolcadik emelet erkélyéről, s bement szeretett párjához, aki már felajzva várta őt.

Adri teljesen felizgult párjának eme határtalan hőstettén, és iszonyúan megkívánta őt. Még arra sem hagyott időt kedvesének, hogy az lemossa magáról a retkes galambvért, csak magára rántotta, mint egy ösztönöktől hajtott állat. Breki meglepődött ezen a heves reakción, de természetesen nem ellenkezett, hagyta, hogy párja irányítsa Adri önző módon egyszerűen csak élvezni akarta az együttlétet, várta a kielégülést, most csak önmagára figyelt. Annyira felhúzta Breki harcias látványa, hogy nem tudott másra koncentrálni, csak a várható gyönyörre. Hanyatt feküdt az ágyon, s amikor Kedvese fölé hajolt, és csókjaival árasztotta el, teljesen elveszítette a kontrollt a teste felett…Szinte önkívületi állapotba került ,s a szenvedély tüze minden értelmes gondolatát elemésztette. Breki fejét az öléhez nyomta, így mutatva neki, mit szeretne. Breki megértette párja kívánságát, s azonnal elkezdte kedvese kényeztetését. Gyengéden cirógatta nyelvével a másik combjának belső oldalait, s az apró nyögések hallatán tudta, jó „munkát” végez. Lassan haladt az áhított testrés felé, milliméterenként csókolva minden egyes apró porcikát, s szinte végtelennek tűnő percek után érte el azt. Adri türelmetlenül rántotta  párja arcát nedves kelyhe elé, s mintegy kényszerítette őt hogy nyelvével játsszon testének hangszerén. Breki sem volt rest , azonnal nekilátott a finom kis nektár kilefetyelésének,  nyelve apró mozdulataival egyre nagyobb örömet okozva párjának. Tudta-érezte, mennyire jó érzést, mekkora örömet okoz, ezért még erősebben nyalt, még jobban benyomta nyelvét a kis, illatos résbe, és várta az összerándulásokat, melyek jelezték, valóban ügyes volt. Ám ezen az estén több dolog is nehezítette Breki dolgát.

Érezte a nyelve ma nem lesz elég ezért már kőkeményre meredt szerszámától kért segítséget. Lassan óvatosan illesztette a meleg, bársonyos kis szirmok közé, s mikor teljesen beérkezett, mindketten hangosan nyögtek fel. Lassan kezdett mozogni nem akart semmi elkapkodni, azt akarta, hogy Adrinak olyan jó legyen, amilyen még sosem volt. Ahogy így mozogtak együtt, finom mozdulatokkal, tudva, mi jó a másiknak, mi nem, egyszer csak hatalmas dörrenés hangja rázta meg a falakat.

- Ennyire jó volt, Drágám?- kérdezte Adritól, aki a gyönyörtől kábultan mozgott, ám újabb dörrenés rezegtette meg a falakat.- Bakker, mondtam, hogy halkítsd le az msn-t most a rezgő szétviszi a kecót!- kiáltotta, majd Adrit felkapva, s egy pillanatra sem kicsúszva belőle a számítógéphez lépett.

-Hejj, more, be sincs kapcsolva ez a szar. Akkor má megen a Peti  őrültködik? Vagy Marcsiék kúrják szét a házat? De mán ezt meg kell tudnom!- mondta, s elindult az ajtó felé. Odakintről morgás , jajveszékelés hallatszott, és persze erős gyalázkodás, ami Peti  szobája felől jött. Adri továbbra sem észlelet semmit a körülöttük történő eseményekből, Breki lépéseinek ütemére élvezett folyamatosan, teljesen kiütve magát.

Az ajtóhoz érve Brekekk megállt, és hallgatózott kicsit. Kintről ezeket hallotta:

-Ó, Badó, erősebben, Te állat, még, akarom, keményebben, aaaaaaaahhhh- Ez ,ha jól tippelt, Marcsi hangja  volt, az egyik lakótársáé, akit éppen meglátogatott a párja.

- A kúrvanayátokat baszom szíven, mocskos szemét zombigeciiiiiiiiik!- Ez a hang a konyha felől jött, másik lakótársuké, Petié volt.- Hogy a faszér kell nektek ilyenkor itt szarakodnotok, amikor végre aludni tudnék, basszátok meg. Végre nem fúr-farag egy kibaszott szomszéd se, erre zombik jönnek be a lakásba?- majd tompa puffanások, és heves harc hangjai szűrődtek be.

Breki óvatosan kinyitotta az ajtó, majd azonnal hátra is lépett, mert egy szőrös kar nyúlt be, hatalmas, sárgás színű karmokkal. Igyekezett visszazárni az ajtót, s ahogy ezt  igyekezett megtenni,  a még mindig rajta lovagló Adrit az ajtóhoz nyomta. A bejutni akaró szörnyűség egyre erősebben döngette az ajtót, ami végül is jó is volt, meg nem is: rossz volt, mert mi lesz ,ha nem csak dönget, hanem be is jut? De jó is volt, mert Adri egyre erősebben élvezett, olyan vad vágtába kezdett a döngetések miatt, Breki azt hitte, szétdurran a férfiassága.

Éppen, amikor mindketten elérték a gyönyör pillanatát, s csukott szemük előtt a mindenség szivárványszínei robbantak millió és millió darabra, a döngetés abbamaradt. Csak egy tompa puffanás hallatszott, majd ezután egy artikulálatlan, állatias diadalüvöltés.

A hirtelen beállt csendben Adri is magához tért végre, és homályos tekintettel, mosolyogva nézte Breki arcát.

-Még sose volt ilyen jó, béjbe. Asszem, sokkot kaptam. Azt akarom, ezentúl mindig ilyen legyen, oké, Kedves?

- Aszzittem, szétszakadok, Édes. Ez télleg nagyon jó volt.- nevetett Breki is, majd óvatosan letette az ágyra párját, s felvett egy boxert, hogy kimenjen és megtudja, mi is történt odakint, amíg ők szeretkeztek idebent.

Kinyitva az ajtót véres kép tárult a szemei elé: Az egész előszoba merő egy vér, és emberi belsőség volt, ahová nézett, mindenhol csak ezt látta. Karok, lábak, mellkasok, torz fejek, némelyik test felvágva, a belek kiontva…Sőt az egyik torzó, aminek csak a feje maradt meg, mert minden egyebet levágtak róla, groteszk kinézettel büszkélkedhetett: a hasa felvágva, a belek kihúzva, és mintha azzal fojtották volna meg a szerencsétlent, a nyaka köré tekerve. Plusz, a nemi szerve a szájába tömködve…Tudta, ezt csak Peti csinálhatta, de azt nem, hogy miért, és hogy kik ezek? Talán valami ismerősök, akik felugrottak, de nem hoztak neki piát? Vagy megtalálta azt a szomszéd családot, akik állandóan reggel hatkor kezdenek el fúrni, meg kalapálni, és a sok kialvatlanság okozta feszültséget most rajtuk vezette le? Nos, egyelőre nem kapott választ, mert Petit nem látta sehol. Hirtelen erős bűz ütötte meg az orrát, ami erőseb volt még a széttrancsírozott hullák undorítóan bűzös szagánál is: hát persze, Peti tuti a retyón ül. Csak az lehet.

-Hé, Peti, wc-n vagy?- kiáltotta el magát.

- Ja, bazmeg, mingyá kimegyek, várjá má egy kicsit. Ne basztassá má te is, mer kimegyek, csúnya világ lesz!- hallatszott a válasz odabentről, s Breki figyelembe véve az előszoba kinézetét, inkább nem is válaszolt semmit, csendesen várta, mikor jön ki végre a másik. Hallotta, hogy lakótársa leöblíti a wc-t, hát kicsit még hátrébb lépett, a saját szobájuknak ajtaja felé, hátha így is csúnya világot akar csinálni Peti, és várta, hogy most mi lesz.

-Baszki, nézd meg ezt a sok szemétládát- mondta, mikor lépett a retyóról- Egyszer végre tudnék aludni, erre mi van? Megjelennek ezek a rohadékok.

-De hogy jöttek be?—kérdezte Breki- Te engedted be őket?

A tekintet, amivel a másik válaszolt, jelezte, hogy ennyire nem kellene elbagatellizálni a dolgot, mert most nincs olyan kedvében.

-A rohadt konyhaablakon másztak be.

-Ide, a nyolcadikra?  Hát mik ezek, pókember rajongók?

- Tudja a bánat…De hogy ide nem mászik be több, az is biztos! Öcsém, éppen azt álmodtam, hogy két gyönyörű bomba bigével vagyok, amikor hallom, hogy valaki bejön hozzám a szobába. Nézem, valami iszonyat csúfság. Hát, gondoltam, ennek fele se tréfa, mer nekivetkőzött a rusnyaság, hogy szex legyen. Még szerencse, hgy a két kard bent van nálam, gyorsan kibeleztem a rohadékot. Jövök ki, oszt látom, hogy egyre csak ilyen retkesszájú gyíkok másznak befelé az ablakon, az egyik meg má a ti ajtótokat döngeti. Elkezdtem nyírbálni őket, de annyian voltak, hozzátok csak a legvégén értem el. Azon lepődtem meg, hogy Marcsiékhoz nem akartak bemenni…hmm…meg kéne nézni, ők jól vannak-e?

Breki odament Marcsi szobája elé, s bekopogott.

-Marcsi, jól vagytok, minden ok veletek?- kérdezte aggódva.

-Igen, igen, igen, igeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeennnnnnnnnnnnnnnnnnnnn.- hallatszott bentről Marcsi sikolya. Úgy tűnt, nekik valamivel több idő kellett, hogy elérjék a gyönyör beteljesülését.

Nem sokkal ezután nyílt is az ajtó, s Marcsi és Badó léptek ki rajta, kissé pihegve még, izzadtan, de szerelmes mosollyal az acukon. Ahogy meglátta az előszobát, Marcsi megdermedt, majd meredten Petire nézett, aztán Brekire.

-Peti, ugye Te vagy most a takarítós? Remélem, ezt mielőbb összetakarítod, mert ez nem igaz, hogy mindig kell csinálj valamit. Múltkor kitörted az ablakot, azt is mi szedtük össze. Meg mindig kint hagyod a feleses poharaidat, meg a hülye leveses táladat, és azt i mi mossuk el utánad. De ami sok, az sok! Ezt most nem csináljuk meg helyetted!

- Ugyan, Picur, ne legyél már ilyen morcos- csitítgatta párja kedvesen.

_Baszki, én megmentem a szaros életét mindenkinek, és erre az a válasz, hogy takarítsak fel??!! Ejj, hogy az a…

S a mesének most itt  véget is vetek, mert hogy mi történt még ez után?..

Az egy teljesen más történet…

Kikötözte a székéhez, majd bekötözte a száját, és munkához látott. Nem akart vele sokat időzni, ezért gyorsan cselekedett. Levágta róla az inget, s a nadrágot is szétrántotta rajta. Az első feladat az volt, hogy felébressze a még mindig ájult kapitányt,s már tudta, hogyan. Emlékezett rá, hogyan verte Miriamot ez a gerinctelen féreg, s emlékezett, hogy csak a balját használta. Fogta tehát a sarokba állított fejszét, amit a legények favágáshoz használtak télvíz idején, s egyetlen csapással levágta a bal kézfejet, csuklóból.  kapitány szemei azonnal felpattantak, s ha nincs a szájában a rongy jó előre, akkor az üvöltését még a faluban is hallhatták volna, ám így csak hörgő nyöszörgéssé tompult a hangja. Undorodva nézett rá, és nem szólt egy szót sem, miközben folytatta. Egy görbített pengéjű nyúzókést vett elő csizmája szárából, s megmutatta a kapitánynak. Egyetlen gyors mozdulattal vágta fel a gyomrot, lentről felfelé irányzott vágással, majd egy pillanatig figyelte, amint a hosszú sebből patakzó véren keresztül kibuggyannak a belek. A férfi dobálta magát a székben, szemei kifordultak a fájdalomtól, s a rongy szájában vörös volt, ami azt mutatta, hogy olyan erősen szorította össze a fogait, hogy néhány ki is tört a helyéről. Az arcához hajolt, teljesen közel, hogy jól láthassa, még utoljára, hogyan szenved. Határozott mozdulattal  megmarkolta a kiomlott beleket, a hánykolódó szemétláda nyaka köré tekerte , s egyre erősebben húzva a hurkot megfojtotta vele. Mikor végzett, vértől, és belektől iszamos kezeit a kapitány ingébe törölte, majd útját a börtön felé vette.

A másik kapitány volt soron, most ő lépett oda az ágyhoz, de undorodva vissza is hőkölt:

-          Szétverted azt a csinos arcát, Te vadbarom! Hát kinek van így kedve megbaszni? Hmm…- mélázott egy darabig, majd hirtelen felcsillant a szeme – Megvan!

Vidáman az ágy mellé lépett, eloldozta az ájult lány köteleit, majd a hasára fordította és újra megkötözte.

-           

Ehh…ott lenn is véres…Te gusztustalan állat, miért kellett így kitágítani és tönkretenni?! He?!

-          Kussolj már, és csináld! – adta ki az utasítást a Nagyúr- a vendég még a végén elunja a műsort, azt meg nem szeretnénk, ugye?- röhögött gonoszul, és őjra az ágy felé fordult.

-          Végülis..van  itt egy másik luk is, az se nem véres, se nem tág..hát mér’ ne?...- röhögött ocsmányul, majd rámászott a lányra.

Lassan kezdett el mozogni, majd néhány mozdulat után lenyúlt a lány lábai közé, és valamit matatott.

-          Valahogy be kell olajozni, mer ez így nem csúszik….- mondta –Ha más nincs, most a vére is megteszi… Hehehe -s azzal neki látott

Újabb lassú mozdulat, aztán egy hirtelen erős lökés, és diadalmasan hörgött, amikor a lányba csúszott. Miriam az éles fájdalomra ismét magához tért, de már nem volt ereje sikoltozni, csak sírt, és a könnyei folytak a veréstől megdagadt arcán. A kapitány egyre gyorsabban mozgott, folyamatosan hörögve közben, majd egy hangos, hosszantartó állatias üvöltéssel beleengedte a nedvét a lány szétgyötört fenekébe. Amikor kihúzta a félig petyhüdt szerszámot, meglepetten horkant fel

-          Nézd má’, há’ összemocskolt a redves kis fattya! – azzal megfogta Miriam sima haját, hátrarántotta a lány fejét, s a selymes hajjal megtörölte a már teljesen kókadt tagját. Miután végzett, undorodva, erősen beleverte a lány fejét az ágyba.

Lekászálódott, és felöltözött, majd a másik kapitány mellé lépett, kérdőn nézett az úrra:

-          Mitévők legyünk most velük, uram? - kérdezte még mindig kéjesen vigyorogva, s ahogy a törékeny, meztele testre nézett, újra megnyalta a száját.

Az Atya lépett elé újra, s valamit kérdezett Tőle, de mér nem értette, mit, a tömeg őrjöngő kántálása elnyomott minden más hangot…

A börtönbe vezető lépcső keskeny volt és meredek, alig-alig világította meg néhány fáklya. Mélyen a föld alatt volt, megszökni nem lehetett belőle, csak egy kijárata volt, mely a bejárat is volt egyben. Mindössze néhány kivégzésre váró lókötőt őriztek most, ők is a legtávolabbi cellában voltak, hogy ne zavarják a kapitányt az alvásban hangoskodásukkal. Mert hát inni a kapitány is szeretett, és mióta börtönparancsnok is lett, azóta még többet. A gondok, az idióta rabok, kevesebb bordélyház, növekvő feszültség… Mind-mind az italhoz vitte. És hát ma szombat volt, a mulatság napja, s bár szolgálatban volt, azért az nem akadályozta meg, hogy ő is kivegye a részét a dévajkodásból.

Kókadozó fejjel ült az asztala mögött, próbált kitartó lenni, hogyha esetleg a Nagyúr lejönne hozzá, ne legyen belőle baj. Másrészről viszont annyit ivott már, hogy nem igazán érdekelte, mi lesz, ha a Nagyúr esetleg lejönne. Olyan rég szolgálta már Őt, hogy biztos volt benne, semmi baja nem lenne, ha így találna rá, esetleg megróná, de az meg nem igazán számít.

Amikor elé lépett, a parancsnok összerezzent, és elkezdett habogva mentegetőzni:

-          Bocsásson meg Nagyúr, nem akartam én elbóbiskolni ,de hát ugye, szombat van, és hát megittunk egy keve-keve-kleve-keveset a fiúkval, és hát, kicsinkét elnyomasztot a zálom..de minden redben van, a mindegyik fogoly a helyén, és nem van semmi gond velük…

Amikor arcul csapta, a pofon hangja ágyúdörgésként hatott a kihalt folyósokon. A kapitány hebegve tért magához, s csak most nézett fel. Amikor meglátta az arcát, hirtelen halottsápadt lett, mint aki kísértetet lát.

-          De háát.. de háát.. te nem lehetsz itt! Te nem lehetsz itt! Hiszen Te nem lehetsz iiiitt!!!- visította hisztérikusan nevetve, majd hátradőlt a székkel, annyira röhögött, s a fejét beverve elkábult egy kis időre.

Mikor magához tért, a székéhez kötözve találta magát, szája kipeckelve, nem tudott megszólalni. Amikor a férfi szemébe nézett, tudta, hiábavaló lenne minden szó. A gyűlöletnek ilyen erős lángját sosem látta még senki szemében lobogni, és ettől a tekintettől most megrémült. Amikor meglátta a másik kezében a görbített hátú nyúzókést, csak akkor tudatosodott benne, hogy a nadrágja már nincs rajta, s az inge is szét van szakítva a mellkasán. Ahogy közelebb lépett hozzá, azonnal maga alá vizelt, a büdös lé spriccelve tört elő belőle. Mérgesen ugrott hátrébb, nehogy ráfröccsenjen az ocsmányság, majd mikor a másik végzett, ismét közelebb lépett. Most sem szólt semmit, ahogy a másik kapitánnyal sem beszélt. Egy villanás volt csupán, és a mellkasára máris egy hosszú, nem túl mély, mégis eléggé fájdalmas keresztvágás került. Inkább a meglepetéstől, mintsem a fájdalomtól nyögött fel, és ismét előtört egy adag a lábai közül. Most már résen volt, és csak oldalra lépett, nem kellett elugrania, mert számított a reakcióra. Lassan az övéhez nyúlt, s egy kis bőrerszényt vett le róla. Kioldotta a kis selyemmadzagot, és az erszény tartalmát a tenyerébe öntötte. Valamilyen fehér port volt, a kapitány nem tudta megmondani, mi az. Aztán megérezte. Semmi különlegesség, egyszerű só…Ami a sebbe szórva nagyon-nagyon kellemetlen érzést tud nyújtani. Körülbelül tizenkét hasonló hosszúságú és mélységű seb követte még az elsőt, és csak azért nem több, mert nem akart túl sok időt tölteni ezzel a mocskos féreggel. Minden sebbe került egy kis só, és minden alkalom után várt legalább negyven szívdobbanásnyi időt, hogy egy kicsit megnyugodjon a bőr. Aztán újra és újra, mindent kezdett előröl. Gyűlölettel telve figyelte a másik szenvedését,s elégtételt érzett, de még nem végzett.

Leütötte a parancsnokot,majd az asztalra fektette, a hátára. Övének egy másik, rejtett zsebéből elővett egy fenőkövet, és elkezdte élezni a nyúzókést, lassan, megfontoltan. Az asztalhoz lépett, felemelte a férfi petyhüdten lógó szerszámát és lassan, ráérős mozdulatokkal elkezdte lenyiszálni azt. A férfi azonnal magához tért a fájdalomtól, és dobálta magát az asztalon, rángatózva próbálta elhúzni magát a kés elől, ám épp az ellenkezőjét érte el, mert minden mozdulatával csak mélyítette a sebet, és egyre közelebb került a teljes férfiatlanításhoz. Örökkévalóságnak tűnő idő elteltével végre alábbhagyott a fájdalom, de legalábbis nem érezte már a hideg penge élét a lábai közt. Aztán minden eddiginél égetőbb fájdalmat érzett, amikor a só ismét a húsába mart. Mindenhonnan előtört belőle a szenny, a csonkán maradt csőből ömlött a büdös  húgylé, s a másik nyílásból a még  büdösebb fekália tört elő fröcsögve. Ő félreállva  figyelte az emberi roncs szenvedését, s úgy döntött, ideje befejezni ,amit elkezdett. Egy újabb ütés, és amaz ismét elájult. Most hasra fordította, ahogy anno ő is tette  Miriammal, s újra kikötözte az asztal lábaihoz. Még egy kis só a sebbe, s a kapitány magához tért. Tudta, hogy sietnie kell, mert a másik a só ellenére is el fog vérezni lassan ,de biztosan. A szándék ez volt, de még nem volt kész teljesen, még nem akarta itt hagyni. Már csak egy, apró dolog volt vissza. A bélsártól mocskos lábak közé lépett, s ismét a késre pillantott. aztán egyetlen mozdulat, s a nyílás vagy két ujjhosszal lett szélesebb, mint ahogy azt a jó isten megteremtette. A válasz ismét csak hörgés volt, és rángatózás az asztalon. Fogta azt a levágott mocskos húsdarabot,, és beletömte az immár elég széles nyílásba, majd az egészet ismét beszórta sóval, és magára hagyta a hörgő, haldokló, gusztustalan roncsot, hogy végérvényesen a pokol bugyraiba süllyedhessen.

Az Atya szemeiből könnyek hulltak alá, amikor ismét az arcába nézett, s most is kérdezett valamit tőle, de ő csak hallgatott tovább, s a fájdalomtól elködösült elmében őjabb képek elevenedtek meg…

-          Mitévők legyünk most velük, uram? - kérdezte még mindig kéjesen vigyorogva, s ahogy a törékeny, meztele testre nézett, újra megnyalta a száját.

-          Mondtam ,hogy ma mulatság lesz, igaz-e? Vigyétek a lányt az udvarra, mindenki lelje benne örömét, aki akarja, aztán dobjátok a kutyáknak. És ez a tudatlan mocskos paraszt nézze végig az egészet. Azután akasszátok fel, vagy bánom is én, mit kezdetek vele, de legyen rá gondotok, hogy eltűnjön. Örökre!

Ezután levitték őket az udvarra, s minden katonát kihívtak a barakkokból, még a posztosokat is elhívták a helyükről, mert hát a parancs, az mégiscsak parancs volt. Külön adag bort kaptak, s ez megadta a kellő kedvet az összevert, véresre erőszakolt lány újbóli megbecstelenítéséhez. S neki mindezt végig kellett néznie… Amikor a lány halálra erőszakolt testét a kutyák ketrecébe dobták, és azok vicsorogva marakodtak rajta, mintha csak egy odavetett konc lenne, valami eltört benne…Valami meghalt. Vagy inkább minden, ami addig volt, és aki azután lehetett volna. Eszelős düh vett rajta erőt, és fogva tartóinak esett, még arra is volt ereje, hogy elérje a kaput, s a leeresztett hidat, De csak eddig jutott… Három pendülés, három hangtalan suhanás, három fogazott fejű nyílvessző állt ki a hátából. Térdre rogyott, a levegő kifutott a tüdejéből, úgy érezte az égető fájdalom elpusztítja. De nem. Fel kelt, és tovább ment…tovább akart menni, de csak két lépésre telt erejéből, s egy újabb pendülés, újabb hangtalan gyilkos suhant át az udvaron, s most a lábát járta át a vessző… Megingott, majd  eldőlt, bele a várárokba, s kőként merült alá a vízben…Hogyan menekült meg, máig sem tudja, de amikor felébredt, ágyban feküdt, bekötözve, gyógyuló sebekkel. Fegyvert talált az ágya mellett, s ruhát, némi pénzt…

És most itt állt, gyilkosának ajtaja előtt, egy lépésre attól, hogy bosszúja beteljesüljön. Belépett hát a szobába, mely gazdagon volt borítva selyemmel, bársonnyal, a padlót nehéz szőnyegek borították, melyek elnyelték minden lépésének zaját, a falakon festmények lógtak, talán a Nagyúr családjáról, talán a királyokról, és rengeteg tükör volt a szobában. Mind az ágy felé fordítva,mintha csak a Nagyúr álmában is önmagát akarná csodálni. A nagydarab, zömök férfi a hasán feküdt, és hangosan szuszogott. Messzire bűzlött a magába döntött bortól, és az izzadságtól, ruha szinte alig volt rajta, valószínűleg lánnyal hált, mielőtt elaludt.

Egy macska puhaságával ugrott az ágy  végében lévő ágytámlára, s elnézte ezt a förtelmesen ocsmány valamit, ami az ágyon feküdt. Mindenki szerette, aki nem ismerte, mindenki azt hitte, hogy Ú másmilyen, mint a többi nemes…Tévedtek, de ezt rajta kívül senki nem tudta. Sokáig nem értette, miért nem tudott senki arról,ami velük történt. Aztán, egyszer megértette: Az emberek nem akartak tudni róla. Annyira bálványozták ezt az embert ,annyi jót köszönhettek neki, hogy egyszerűen nem akarták elhinni, hogy képes lenne bármit tenni ,ami másnak árthat. A Nagyúr szinte megvette őket azzal a néhány jótéteményével, melyekkel kedvezettnek nekik, s ők nem tagadtak meg továbbra is hű kutyának maradni. Inkább voltak vakok, süketek, és némák, mintsem elveszítsék ezt a pár kiváltságot. Persze, amíg meg nem tapasztalják saját bőrükön ők is…gondolta magában.

Megunta nézni a gonoszt, most Ő maga vált a gonosszá, s a Nagyúrra úgy tekintett, mint csenevész áldozatra. S akként is viselkedett vele.

Őt is kikötözte, mint ahogy azt vele tették, épp egy éve. Nem gyávaságból kötözte le őket; azt akarta , érezzék azt a kiszolgáltatottságot, amit ő érzett, érezzék azt a tehetetlenséget, amit Ő érzett, s féljék az elkövetkezendőket, ahogy Ő félte őket.

Nem tömött a szájába semmit, csak felpeckelte azt,  hogy ne tudja becsukni. Megfogta a kiszáradt, lógó nyelvet, s a nyúzókés egyetlen villanásával kivágta azt.

A Nagyúr üvöltve ébredt fel, torkából fájdalmas sikoly szakadt fel, amely most valóban bezengte a vár falait, még talán a rabok cellájáig is elért. de nem talált mást, csak halott füleket, vérbefagyott testeket.

Szótlanul meredt rá, vele sem volt szándékában beszélni. A szeméből látta, hogy felismerte Őt, és tudta, nincs menekvés. Oldalra kellett fordítania a fejét, mert a szája tele lett vérrel, és majdnem megfulladt tőle. Az éjjeli szekrényen megpillantotta saját levágott nyelvét, és ettől csak még  hangosabban üvöltött, a rémület egyre jobban hatalmába kerítette. Szeretett fájdalmat okozni az embereknek, ha épp úgy adódott, de maga nem igen viselte a fájdalmat, sem a nehézségeket.

Végignézett rajta, s nem is igazán tudta, mihez kezdjen vele. Ott feküdt előtte, s Ő bármit tehetett volna vele, de most tanácstalanul állt, nem tudta, mit csináljon. Ezerszer elképzelte ezt a percet, s most mégsem tudta, mi tévő legyen. Eszébe jutott, ahogy Miriam kebleit markolta, tépte ez az állat, amikor belépett… A bal oldalhoz lépett, s egyenként levágta minden ujját a kézfejéről, mindegyiket sós ronggyal kötve el, így lassítván le a vérzést. Minden vágás után üvöltés, minden sós rongy után sikoltás. Azután jött a jobb kéz. minden ujj, amely hozzáért a lányhoz, a földön hevert immár.

Felidézte, hogyan vöröslöttek azok az ocsmány gomb szemek, amikor a lány felett tornyosult...Odasétált a kandallóhoz, melyben még lobogott a tűz, s a pengét a lángok közé tette. Várt. Amikor a penge már izzott, az ágy mellé lépett, s közel hajolt a másik arcához. Kellemetlen szagot érzett, s rájött, ez is maga alá piszkított, amikor meglátta az izzó pengét az arca felé közeledni. Nem sokáig kell már attól tartania, mit lát még meg…gondolta, s a penge vörösen izzó hegyét a jobb szemgolyóba nyomta. Az apró, zöldes malacszem szinte szétdurrant, s forró fémtől, s egyszerűen kifolyt a helyéről, de ő addig nyomta befelé a pengét, míg a szemüreg alatti arcrészről rá nem olvadt a bőr. Büdös volt, és csak büdösebb lett, amikor a záróizmok utat engedtek a fájdalomtól szinte kirobbanó mocsoknak, mely hangosan tört elő,s  immár az egész ágyat beterítette a görbe lábak közt. Undorodva nézett végig ezen a „Nagyúron”, akiért mindenki annyira odavolt. Vajon most is annyira odalennének érte?

A lábakhoz lépett, s lábujjakra meredt egy percre. Azután egymás után kezdte levágni róluk a vastag, sárgás színű körmöket, körömággyal együtt, elölről hátra felé. Néha beleakadt egy-egy csontba, de a tűzforró penge azokat is átvágta, mintha ott sem lettek volna. A sikolyok már szinte elviselhetetlenek lettek, de idővel elhaltak, a Nagyúrnak nem voltak már többé hangszálai,amelyekkel sikolthatott volna, annyira erőlködött, h mindegyik elszakadt, ezért már csak fájdalomtól görcsös néma kiáltások mutatták, hogy még érzi,amit vele tesz. Minden vágásra jött a sós kötés, elmaradhatatlanul. Kinézett az ablakon, világosodott már.

Eszébe jutott aztán, amint a börtönparancsnok Miriam hajába törli magát… A  kést ismét felhevítette, s újra a fejhez lépett. Belemarkolt a göndör hajba, s felrántotta  a malacfejet, maga felé húzva azt. Egészen közelről nézett a megmaradt egy szembe, majd egy halvány mosoly kíséretében nekiállt lenyúzni a hajat a férfi fejéről. Amaz csak rángatózott, sikoltott némán, újabb adag szenny tört elő belőle, majd elájult a fájdalomtól. Amikor végzett, a lenyúzott bőrt a tűzbe vetette, amitől a bűz szinte elviselhetetlen lett, olyannyira, hogy egy rövid időre ki kellett nyitnia az ablakot, ha nem akart hányni.

Azután eszébe jutott, hogy hányan tettek gyalázatot Miriamon… Becsukta az ablakot, s az ágyhoz lépett. Levágta a bal golyót, s a kíntól üvöltésre tátott szájba tömte, egészen le a torokig, kényszerítve a másikat, hogy lenyelje azt. Só a sebre. Aztán a másik golyót is lenyomta a torkán. Só megint.  Aztán az összezsugorodott férfiasság jött… Le a torkon, só a sebre… Kezdte ezt unni, mert monoton volt, és közbe na Nagyúr többször is elájult, amitől majdnem megfulladt, ezért óvatosabb kellett legyen.

Ahogy nézte ezt a döglődő, ocsmány, lelketlen valamit, egy pillanatra átfutott rajta a gondolat, hogy talán Ő sem különb náluk… hogy talán Ő is ugyanolyan, mint ezek a lelketlen barmok, akikkel ma éjjel végzett. De aztán elhessegette a gondolatot. Ismét Miriam jutott eszébe, és a gyűlölet tüze még erősebben lángolt a lelkében. Belevágta a kést fekvő húsdarab gyomrába, s egészen az álláig metszette fel azt. szétfeszítette a mellkast, és kivágta a már alig dobogó szívet, majd a földre dobta ,és rátaposott. azután leült az ágy végébe, és zokogni kezdett..

A bordélyokból reggel visszatérő katonák ott találták az ágy végében, a megnyúzott, szétdarabolt Nagyúr  maradványai mellett…

Felnézett a fényesen ragyogó kék égre, s egy pillanatra újra élte a napot, amikor megismerkedtek.

A nap akkor is így ragyogott, az a nap is egy gyönyörű szombat volt. És akkor is tömeg volt a piactéren.

Az Atya előtte állt, s a szeméből könnyek folytak, ahogy megkínzott testére nézett. A kilencfarkú szögekkel kivert vége csíkokban szakította ki a bőrt a testéből, szinte egy ép kis darab sem volt már se a hátán, sem a mellkasán. A csuklyás alak mellé lépett, és gyomrába vágott, többször is beleszúrta a kését a puha lágyék részbe.

Homályos tekintettel nézett a tömegbe, s egy pillanatra mintha Miriam mosolygott volna felé a sokaságból, abban az arany-lila színű ruhában, melyet maga készített, s a vadvirágokból font koszorúval a fején.

Az Atya mellé lépett, nem értette, mit akar mondani, de hallani akarta.

-          Mi..ri..am…- hörögte

Nem vártak tovább, a bíró megelégelte a hiábavaló várakozást. Intett, s a bakó odalépett hozzá. Lerántotta a földre, s fejét a tuskóra  kötözte. Újabb intés, s még látta a felemelkedő bárdot…

Felnézett a fényesen ragyogó kék égre, s egy pillanatra újra…

Felnézett a fényesen ragyogó kék égre, s egy pillanatra újra élte a napot, amikor megismerkedtek.

Szombat volt, s a vásár napja, ugyanily rekkenő meleggel, a piactér akkor is telve volt emberekkel, kofákkal, akik portékájuk kínálták egymást túlkiabálva, s tarka-barka hömpölygő áradattal, akik alkudozva próbáltak halat, húst, kenyeret, vagy épp más, hasznos, vagy haszontalan csecse-becsét szerezni maguknak.

Épp a kovácstól tartott hazafelé, amikor megpillantotta, egy posztóárus bódéja előtt állt, s kelmét válogatott magának. Gyönyörű volt, ahogy ott állt, s mosolyogva próbálgatta a különböző színű selyem holmikat, értőn vizsgálgatva anyaguk, súlyuk, s látszott, hogy elégedett azzal, amit talált. Nem hallotta, miről beszélget az árussal, de úgy tűnt, régtől ismerhetik egymást, mert beszéd közben az árus kijött a bódéból, s mellé lépve beszélgettek tovább, néha-néha hangosan felkacagva.  Egy pillanatra felé fordult, s meglátta azt a szépséges arcot, amely azonnal rabul ejtette a szívét.  Egy villanás volt csupán, nem több, de elég volt, hogy elhatározza, meg kell ismernie ezt a lányt.

A következő pillanatban a lány már el is tűnt, akárhogy kereste is a tekintetével, nem találta. Egyetlen megoldást látott csak, megtudni az árustól, ki volt a lány, hol lakik, s hogy ismerhetné meg…

Lenézett, látta a színes tömeget maga előtt; őt bámulta mind, ki félelemmel, ki tisztelettel a szemében, néhány ismerős arc, s rengeteg ismeretlen, akik csak azért  jöttek ma el, hogy láthassák őt.

Szólnia kellett volna, de nem akart. Miért kellett volna bármit is mondania ennek a sok idegennek? Nem ismerte őket, s ők nem ismerték őt. Amit tett, a maga dolga volt, s a Nagyúré. Kettejükre tartozott csupán. A Nagyúr…

Másik kép villant fel előtte, a férfié, akinek nevét senki nem ejthette ki a száján, mindenki csak  úgy emlegette, „ A Nagyúr”. Övé volt minden, és szinte mindenki a környéken. Vagyona talán még a királyénál is nagyobb volt, azt suttogták a népek. Mindenki örült, amikor kihirdették, hogy mostantól Ő irányít majd itt mindent, mert igazságos  és becsületes ember hírében állt, aki nem átallotta csökkenteni az adót akkor, amikor a király emelést követelt, s ha egy jobbágynak bajos ügye akadt, akár egy nemes emberrel is, mindig igazságosan járt el, nem ritkán a gazdagok ellenére.  Ezért a nemesek félték, a jobbágyok pedig tisztelték, szerették, s örömmel adóztak neki, néha többet is, mint azt kérte. Ő is ugyanígy érzett a Nagyúr felé, egészen addig a napig…

Ott álltak apja birtokának udvarán, kéz a kézben Vele, s csak arra vártak, hogy az Atya végre törvényesen is egymásnak adja őket.

Végignézett Miriamon: aranyszínű selyemruhát viselt, melynek minden szegélyét lila sávok fedték el. A felső rész finoman simult rá alakjára, mély kivágással a keblei felett, kihangsúlyozva karcsú derekának kecses ívét; a szoknya pedig lágyan omló redőkben omlott alá, mintegy feleltként a felső rész szorosságára. A felső rész kivágásait sok-sok kis csipke-rózsa díszítette, mindegyikük a lila szín valamely árnyalatában pompázott, a ruha mégsem tűnt túl színesnek, kihívónak, vagy tarka-barkának. Hosszú, barna haját, mely egészen derekáig ért, szabadon engedte, s a gyengéd nyári szellő fel-felkapott egy tincset, homlokát mezei virágokból font színes koszorú díszítette…Egyszerűen gyönyörű volt, ahogy  ott állt vele szemben, a lemenő nap aranyló sugarainak fényétől körülölelve…

Újra a tömegre pillantott, s a várkapunál strázsáló őrökre. Egy pillanatig nem hitte el, hogy mindaz megtörtént, ami miatt most itt kellett állnia. Egy pillanatig remélte, hogy az egész csak egy álom, és ha felébred, minden ott folytatódik majd, ahol abbamaradt: Miriammal közös életének kezdetén…

Sötét árnyként lopózott az éjszakában, szívében hideg elszántsággal. Nem érzett félelmet, sem izgalmat, a gyűlölet vezette minden mozdulatát, az előre kiszámított lépések mindegyikét. Amikor elérte az első őrt, egy pillanatra megtorpant, várva az alkalmas pillanatra. Egy szívdobbanással később gondolkodás nélkül lépett a megtermett férfi háta mögé, jobbjával hátulról fogta be a száját, s mire amaz felocsúdhatott volna, elvágta a torkát egyetlen határozott, hangtalan mozdulattal. A vér lüktetve tört elő,s a falat vörösre festette a kapu mellett, az őr még néhányat hörgött, rángatózott, miközben a földre engedte, aztán tágra nyílt szemekkel, némán feküdt a földön, torkából még mindig csordogáló vérével.

Fellopózott a várfalra, s másodiknak a két íjászt vette célba. Két hangtalan villanás, két hajító-tőr két szemgolyóban, két élettelen test puffanása a földön. Még háromszor ismétlődött meg ugyanez a várfal többi részén, még hat ártalmatlanná tett őrszem.

A hátsóudvar felé vette az irányt, a kutyák ketreceihez. Ocsmány, fekete, hatalmas dögök voltak. Hangosak, és veszélyesek, mind a huszonhárom egyetlen hatalmas ketrecbe zárva. Pár darab mérgezett húscafat, melyen morogva verekedtek egymással. Ősrégi trükk… Alig két perc, s már csak öt istenverte dög maradt talpon, nekik nem jutott a húsból. Öt pendülés, öt kilőtt nyílvessző, öt döglött pokolfajzat.

Nézte a dögöket, s arra gondolt, ma éjszaka így lesz kiterítve mindenki ebben az istentelen koszfészekben. Nézte a dögöket, s arra gondolt, ma éjszaka épp egy éve annak, hogy hasonló módon terítették ki őt is, ugyanennek a várnak az udvarán, a holdfénynél.

Döngő léptekkel közeledett a szoba felé, szívén izgalom lett úrrá, lelkét perzselte, égette a vágy. Tudta, hogy eljön ez a nap, s remélte, mielőbb. Ott állt Miriam szobájának ajtaja előtt, egy percig meredten bámulta az ajtót, majd egy határozott mozdulattal benyitott. A lány az ágyon feküdt, még mindig rajta volt az esküvői ruha, s csendesen aludt. Megállt az ágy mellett, s félrehúzta a pillekönnyű baldachint, hogy láthassa, nem csak álmodik, a lány valóban ott fekszik előtte. Csak bámult rá, mint egy kisgyermek az ajándékára, mit oly régóta várt,s most nem akarja elhinni, hogy végre megkapta. Kezét lassan nyújtotta a lány arca felé, félve, hogyha megérinti, akkor a látomás szertefoszlik, s a gyönyörű angyal elillan előle. De nem, megérintette haját, melyen még ott viráglott a koszorú, s gyengéden megsimogatta azt, arcához emelve egy tincset, mélyen beszívta annak illatát. Azután az arcot simogatta meg, a puha, bársonyos ajkakon húzta végig ujjait, középső ujjának hegyével követte a nemes ívű szemöldök vonalát, megcirógatta a szép állat, majd lefelé indult a sima nyakon, megérintve az alatta lévő csontot, s elkalandozva a keblek lágy, mégis kemény halmán. Agyát elöntötte a forró vágy, s fülében vadul lüktetett a vér, ereit szétfeszítette a mámor utáni sóvárgás, szemeire vérvörös köd borult, s megvadult állatként tépte le a ruhát a lány felsőtestéről. Miriam szemei hirtelen kinyíltak, s egyszerre volt bennünk értetlenség, fájdalom, félelem, és rettegés. Hirtelen nem tudta, hol van, éles fájdalom nyilallt a testébe, s vadul követelőző kezek markolták, tépték melleit, s megrettent az arctól, amit maga előtt látott, mert még sosem látta ilyennek azelőtt. Mindig kedves, gyengéd és nemes vonásait most valami állatias groteszk düh torzította el, szemeinek szinte csak a fehérje látszott, s szájából habos nyál csorgott ki. Élesen sikoltott fel, s sikolya betöltötte az egész várat, minden üres szoba faláról visszaverődött, s minden alvó szeméből kiverte az álmot, talán csak a saját hányásában részegen fekvő strázsa aludt hangosan hortyogva tovább.

A barakkoknál járt, a katonák pihenőhelyénél. Ma alig volt őrségben pár ember, a többiek mind borgőzös álmukat aludták, hiszen ez volt az egyetlen nap, amikor a Nagyúr megengedte, sőt, szinte megkövetelte, hogy mind,aki szabadnapos, az mulassa ki magát, és annyi katonának adott szabadnapot, amennyinek csak lehetett. Minden szombaton tehát a várat alig maroknyi katona védte, a többiek mulattak, fehérmájú fehérnépekkel üzekedtek jó pénzért, avagy a barakkokban fetrengtek. Ma csak ivászat volt, s ökörsütés, és a nagy melegben hamar álomba itta magát a csőcselék. Mert bár bátor katona volt mind, ha harcolni kellett, ilyenkor mindegyik állattá vedlett vissza, akiket csak az ösztönük vezetett, s csak a Nagyúr tudta fékezni őket, ha már túl messzire mentek.

Belépett a fa épületbe, melyben hosszasan sorakoztak az ágyak egymás mellett, a sötétben szinte nem is látta a terem másik végét. Az ágyak közt egy-egy kis komód volt a katonák holmijának, s minden ágy végében katonaláda volt, a fegyvereknek,s egyéb dolgoknak. Megkerülte az első ládát, s az ágy mellé lépve lenézett a részegen horkoló katona ostoba malacfejére. Emlékezett rá, egy évvel ezelőtt is látta. gondolkodás nélkül szorította egyik kezét a szájára, s a másikkal átszúrta az ocsmány féreg szívét. Egy pillanatig sem tartott, s az egyetlen dolog, amit bánt, az volt, hogy az a mocsadék nem sikoltva, a saját mocskában fetrengve és hörögve döglött meg. Ágytól ágyig osont, s ahányszor csak megállt, a tőre sebesen járt, egy katonával kevesebb védte a Nagyúr álmát. Összesen hetven katonával végzett, a torkukat vágta el, vagy a szívüket szúrta át. S mindez nem tartott tovább tizenöt miatyánknál. A tizenhatodikat félhangosan morogta el a sötét barakk másik végében, miután mindegyikükkel végzett. Amikor kilépett az éjszakába, a nyikorgó ajtó hangja már egyáltalán nem zavarta. Mégis, a hang hallatán megdermedt, mint akibe mennykő hasított.

Miriam sikoltása volt az egyetlen, amit abban a pillanatban hallott, szinte semmi más nem jutott el a tudatához. Az ajtó előtt állt már, s épp be akart nyitni, amikor meghallotta a sikoltást, s az eszeveszett üvöltést, majd egy tompa csattanás után minden elcsendesedett. Szívét jeges rémület járta át, s dermedten várta, hogy történjen valami. Agyában parancsok milliói tomboltak, utasította testét, hogy azonnal törje be az ajtót, és rohanjon a szobába, mentse meg kedvesét, de a teste egyszerűen nem engedelmeskedett, s csak bénultan állt. Tőrét lassan húzta elő, s óvatosan, nagyon lassan nyitott be a szobába.

Miriam az ágyon feküdt, arca az ajtó felé nézett, de szeme csukva volt, orrából vékony vörös csíkban folyt a vér a fehér ágyneműre. Felette ott lihegett egy szörnyalak, mint maga a megtestesült őrület, s zihálva, nyálát a lány arcára csorgatva bámult maga elé. Miriam félig már meztelen volt, ruhája rongyokban lógott róla, karján szinte érintetlen volt a selyem, de felsőtestét, kebleit semmi nem takarta. Megbabonázva meredt a szeretett kedvesre, s mintha nem önmaga lenne, lassú léptekkel indult meg az ágy felé. amaz még nem vette észre, továbbra is csak hangosan zihálva térdelt a lány felett. Aztán a varázs megtört, az ajtó hangos, éles nyikorgással csukódott be mögötte, talán a gyenge huzat miatt, s a másik csak ekkor vette észre, hogy Ő is ott van. Állatias üvöltéssel vette rá magát, kezéből kiverve tőrét, egyetlen ütéssel letaglózta. A világ megszűnt létezni körülötte, minden sötétségbe borult.

Tekintete kitisztult, ismét mozgásba lendült. Következő állomás a kapitányi szállás. Ez már valamivel nehezebb feladat volt, kicsivel több tervezést igényelt, de még mindig gyerekjáték volt. Csak egy őrruhára volt szüksége, amit a barakkban meg is talált, s magára öltött. Elindult a kőépület felé, s úgy tett, mintha csak egy későn hazatámolygó mulatozó lett volna. Az őr először gyanakodva méregette, majd amikor megjátszottan orra bukott, s egy nagyot káromkodott, hangos nevetésben tört ki.

-          Nem megmondtam, hogy ne igyál ma annyit, Tuck? Látod-látod, ostoba fajankó-nevetett tovább- minek iszik, aki nem bírja, Te nagydarab vadbarom!

Közben elért egész a posztig, s fejét lehajtva, félrecsúszott sisakkal ismét elterült a földön, egész közel az őrhöz.

-          Na, gyere, Te seggfej, kelj fel, aztán takarodj vissza a barakkba, mert ha a kapitány így meglát, egy hétig nem jössz ki a fogdából, az biztos- nevetett újra, s lehajolt, hogy segítsen neki feltápászkodni.

Mindkét kezébe belekapaszkodott, s mintha tényleg részeg lenne, morgott is mellé néha, majd jobbjával az őr nyakába kapaszkodva, nagy nehezen talpra kecmergett. Abban a pillanatban, ahogy újra szilárdan állt a lábán, belenézett az őr arcába, s ugyanakkor tőrét a tüdejébe szúrta, egészen a markolatig, s a sisakkal lefejelte az őrt, nehogy véletlenül is kiáltani tudjon. Amaz hangtalanul rogyott össze, szájából bugyborékolva tört fel a fér, vékony patakban fojt le a szája szegletről.

A hullát egy sötét sarokba húzta, majd gyorsan belépett a szállásra. Csak a két kapitány lakott itt, senki másnak nem volt bejárása, még a tisztsegédek sem jöhettek be ide. Rideg kőépület volt, belől sem volt barátságosabb, mint kívül, csak néhány fáklya világította meg a falakat, semmi más nem volt a folyosókon. A folyosóról mindössze két ajtó nyílt, a két kapitányi szoba ajtaja. Egyikük ma szolgálatban volt, a vár alatti börtönben teljesített szolgálatot, másikuk  a szobájában volt. Az ajtóhoz érve világosságot látott kiszűrődni a szobából, tehát a kapitány még ébren volt.  Nem érdekelte, erre a lehetőségre is számított, sőt, szinte várta is, hogy így legyen. Nem akarta álmában megölni, azt akarta, hogy érezze a fájdalmat, és tudja, hogy kitől kapja.

Éles fájdalom járta át a testét, a tömeg pedig ujjongott. Egyként üvöltöttek fel vele, de míg Ő a fájdalomtól nyögött, ők a mámortól veszetten kántáltak.

Amikor felébredt, még a lány szobájában volt, egy székhez kötözve ült. Tekintete a lányt kereste, és amikor megtalálta, a szívét rémület járta át. Teljesen mezítelen volt már, s kezei, lábai ki voltak kötve az ágy baldachinját tartó négy oszlophoz. Két oldalán két fegyveres állt, ostobán vigyorogtak a védtelen, gyenge test fölött, s öveiket oldozták ki épp.

A szörny az ágy végében  ült, szembe vele, s hideg tekintettel mérte végig.

-          Miért jöttél ide, kutya?... Ismered a törvényt, nem? –kérdezte gonosz vigyorral az arcán.

-          Miért teszed ezt?- hallotta saját elcsukló hangját.

-          Mert megtehetem- Nevetett fel amaz- s mert nem hagyom, hogy egy ilyen ostoba paraszt, egy ilyen mocskos kis senki,mint te ekkora kincset birtokoljon. Ismered a törvényt,nem?- kérdezte ismét vigyorogva.

-          De igen..ismerem…de te nem engedted, hogy kiváltsam..miért nem?...Miért?..

-          Mondtam már! –csattant fel most türelmetlenül-  Mert megtehetem! És mert minden jó falatból az első harapás az enyém!- nevetett fel diadalmasan ,gurgulázó, hörgő ,reszelős hangon. – De te most felbosszantottál. Megölted két katonám, csak hogy bejuss, és az életemre törtél! ezért, kutya, megbűnhődsz! –Sivította éles, már-már hisztérikus hangon. – Olyan leckét kapsz, amilyet sosem fogsz elfelejteni! Ha hagytál volna, akkor csak én leltem volna kedvem ebben a kis fiatal teremtésben. De büntetésből most… Mulatságot rendezek! Bizony, jól hallottad, mulatságot!- nevetett fel újra, mint aki valami jó kis heccet talált ki.

-          Kapitányok, kezdjétek hát!- kiáltott hátra- Te pedig, barátocskám, végignézed ezt az egészet! Nem akarunk mi kihagyni semmi jóból téged sem, meg a kis kurvádat se! hehe

A két kapitány ekkor már teljesen meztelen volt, s amikor kiadta a parancsot, azonnal a lányra vetették magukat. Felpofozták, hogy felébredjen, és csak azután kezdték el gonosz játékukat. A lány szemében rettegés volt, és amikor megpillantotta kedvesét, azonnal sikoltozni kezdett.

-         NEEE!!! NEEEE!!! Kérlek, ne hagyd, hogy ezt tegyék velem, segíííts,segíííts, SEGÍÍÍÍTS!!!!- könyörgött, sikoltozott, s csak hánykolódott az ágyon.

Ő pedig a székhez kötözve ült, tehetetlenül, s csak annyit tudott tenni, hogy becsukta a szemét, és elfordította a fejét. Ám ez sem tartott sokáig, mert az a rohadék észrevette, és ráparancsolt az egyik katonára, aki mellette állt:

-          Tartsd a fejét, te meg a szemeit tartsd nyitva, ha kell vágd le a rohadt szemhéjait, de azt akarom ,hogy lássa, hogy milyen élvezetes tud lenni egy nászéjszaka!

A katona elkapta az állát, és a fejét az ágy felé fordította, a másik pedig a szemeit feszítette ki, így kényszerítve, hogy mindent lásson. A fejét fogó katonának ocsmány, malacfeje volt, bamba tekintettel.

Az Atya állt előtte, ugyanaz, amelyik összeadta őket annak idején az Isten szabad ege alatt, apja birtokán.

-…S most az egy igaz Isten áldásával….

-S most az egy igaz Isten áldásával, életetek kötöm össze,  s ezt a köteléket, melyet Isten szava véd, ember szét nem választhatja.

Mindenki ujjongott, s Ő volt a legboldogabb ember a világon, amikor Miriamot a karjaiba zárva megcsókolta. Ott helyben felkapta kedvesét, s pörögni-forogni kezdett vele, nevetve, csókolva a lányt, örömkönnyekkel küszködve. A legboldogabb naplemente volt, amit valaha látott, és a legutolsó,amelyben gyönyörködni tudott. Mert amint az este beköszöntött, katonák jelentek meg a birtokon, s Miriamot követelték.

-          Ismered-e a törvényt, paraszt?- kérdezte egyikük.

-          Ismerem, igen. S máris hozom a járandóságtok, nemes urak- szólt Ő, s berohant a házba, hogy kihozza az ötezer ezüst-, s a háromezer aranypénzt, mivel szerelmét megválthatta.

-          Sértegetni mersz, Kutya? Meglopnád a Nagyurat?!- kiáltott fel az egyik katona, mikor oda akarta adni neki a pénzt. – Csak nem gondolod, hogy ennyi elég lenne egy ilyen csodás vadvirágért? A Nagyúr megemelte az árat: huszonötezer ezüst, és tizenötezer aranypénz a járandósága ezért a szépség elveszítéséért. Hozd hát a pénzt!!

Villámsújtottan állt…ennyi pénzt…hiszen egész évben, talán még két, vagy három évben sem tudott volna összeszedni ennyit, ha elad mindent, az apja földjét, s minden vagyonát beleszámítva…Nem értette, miért ilyen kegyetlen a Nagyúr.

-          De hát,nemes urak, tudjátok, hogy lehetetlent kértek! Hiszen ennyi pénze még a legtehetősebbeknek sincs erre felé!... Az Isten szerelmére kérlek benneteket, ne tegyétek ezt velünk!

-          Isten nevét a szádra hiába ne vedd, mocskos disznó!- vágta arcul lováról az egyik katona. –Ha pénz nincs, akkor…tudod, mi lesz most, ugye?- kérdezte kaján vigyorral a lovas.

Tudta, nagyon is jól tudta… S nem tehetett semmit, amikor a lovasok elvágtattak Miriammal. Térdre rogyott, és apja lábait átkulcsolva zokogott, mint egy gyermek. A násznép rémülten, és hitetlenkedve állt, még sosem hallottak ilyesmiről azelőtt, nem tudták elhinni, hogy a Nagyúr képes lenne ezt tenni valakivel is.

Prüszkölve tért magához, egy vödör vágtak az arcába. A fájdalom, és a nyári hőség úgy tűnik annyira erős volt, hogy elvesztette az eszméletét. Újabb emlékek, újabb fájdalom…

A jobb oldalon álló kapitány rámászott a lányra, és egyetlen, kegyetlen, gyors és erőteljes mozdulattal a lányba hatolt. Az felsikoltott az éles fájdalomtól, csípőjét dobálta, s szabadulni próbált a gusztustalan  külsejű,hegektől borított arcú férfitől, de úgy tűnt ,rángatózásával csak annak a malmára hajtja a vizet, mert egyre jobban élvezte a dolgot.

-          Ez az, fickándozz csak, Te kis ribanc!- kiáltott fel, miközben egyre gyorsabban mozgott a lányon. – Élvezed, mi? Még, mozgasd a picsád, gyorsabban!

A lány csak sikoltozott, majd undorodva köpte arcul a katonát. Az egy pillanatig hitetlenkedve meredt rá, majd bal kézfejével hihetetlen erővel szájon vágta a lányt, hogy az orra ismét vérezni kezdett tőle, és a szája is felszakadt egy helyen.

-          Mocskos kurva! - üvöltött fel a kapitány- mit képzelsz Te magadról, mi? Majd én megtanítalak, ha a férjed nem tudott, te büdös kutyafattya.

És úgy tűnt, komolyan is gondolja, mert innentől kezdve minden egyes lökését egy-egy pofonnal toldotta meg.

S ő csak ült, és üvöltött fájdalmában, és a tehetetlen dühtől, amíg újra ájulásig nem verték.

A kapitány hamarosan végzett is, s amíg a lányba engedte magját, folyamatosan ütötte az arcát. Amikor lemászott Róla, lenézett az ájultan fekvő lányra,, majd hangosan felnevetett.

-          Nézzétek már!- kiáltotta- ez még tényleg szűz volt, tiszta vér lett tőle a lőcsöm is, meg az ágy is. – nevetett tovább, s a másik kapitány és a Nagyúr, meg a katonák vele nevettek…

Hirtelen mozdulattal kilökte az ajtót, s egy pillantás alatt a kandalló melletti székben üldögélő kapitány mellett termett. Tőrét a torkához szorította, de még nem ölte meg, kiélvezte a felismerés pillanatát.

-Te?... – hebegte – Az nem lehet, hiszen te, hiszen te…de hiszen…- többre már nem jutott ideje, mert a tőr markolatával halántékon ütötte, amitől elájult.

Volt egyszer egy kisfiú, aki sohasem hitt magában…

Talán…így kellene kezdenem ezt a történetet. És talán…így is kezdem…

            Volt egyszer egy kisfiú, aki sohasem hitt magában. Ha a tükörbe nézett, nem látott mást, csak saját kudarcát. Ha magára gondolt, nem látott mást, csak tehetetlenséget. És ha másokra nézett, nem látott mást, csak a saját szerencsétlenségét.

            Örökös háború dúlt a lelkében, és sosem nyugodott. Úgy érezte, az élete hétköznapi, de valahol a lelke mélyén tudta… Ő többre hivatott. Ő nem lehet csak egy egyszerű kisfiú. Nem lehet, hogy semmiben ne különbözzön a társaitól, nem lehet, hogy Ő nem jobb, mint a többiek. Egyszerűen tudta: Neki valami fontos dolga van a világbon. De ugyanakkor érezte: Ő is csak egy a sok kisfiú közül, nem különbözik a többiektől, és nem jobb, mint bárki más.

            Ez a kettősség emésztette Őt napról napra, nem tudott mit kezdeni vele, és az élete kétségek közt zajlott. Várta élete nagy kalandját, úgy, hogy tudta, sosem jön el. Várta a lehetőséget, hogy megmutassa, van benne valami, ami másban nincs; úgy, hogy tudta, mások jobbak nála.

            Sosem volt kitűnő semmiből. Nem Ő volt a leggyorsabb futó, nem Ő rajzolt a legszebben, nem Ő volt a legokosabb tanuló az iskolában, nem Ő mondta a legszebben a verseket az iskolában, és nem Ő olvasott a legszebben. Semmivel nem tűnt ki társai közül sosem. Talán csak vadsága, és hihetetlen falai, amelyekkel körbevette magát, emelték ki Őt a többiek közül. Nehezen barátkozott, és még nehezebben bízott akárkiben is. Korán megtanulta, csak magára számíthat, ezért nem is akart senkire támaszkodni soha. Lenni akart valaki, valaki különleges, akire mindenki felnéz, akiről mindenki tudja, kicsoda, ha meghallja a nevét, azt akarta, hogy ismerjék.

            És egy nap… eljött a lehetőség a számára, anélkül, hogy tudta volna, anélkül, hogy észrevette volna….

            Volt egy barátja, egy lány, akit mindenkinél jobban szeretett. Ő még nem tudta, mert gyermek volt, ezt az érzést szerelemnek hívják a felnőttek. Jobban szerette ezt a lányt, mint bárki mást a világon, beleértve a családját, és a legjobb barátját is… aki igazából sosem volt. A kapcsolatuk régóta tartott, több éve már, amióta ebbe az iskolába járt. Talán azért találtak egymásra, mert hasonló környezetben éltek… Egyiküknek sem volt rendes családja, és egyikük sem élt szép életet. Az egyetlen örömet egymásnak jelentették. Az otthon elszenvedett verésekért csak a másik mosolya kárpótolta őket, egymás gyermekien őszinte nevetése, és azok a pillanatok, amikor igazán ketten lehettek.

            Néha lementek a kertbe, és lefeküdtek a térdig érő fűbe, egymás mellé, és csak feküdtek szótlan. Tudták, nem számít, mi lesz este, nem számít, megverik-e őket, vagy sem, mert most minden szép és jó, mert együtt vannak, s mert nem lehet semmi bajuk, míg a másik ott van mellettük. Néha a lány szobájában üldögéltek és beszélgettek, vagy csak feküdtek egymás mellett csendesen…Annyira megnyugtató volt a jelenlétük egymás számára, hogy az idő múlása ilyenkor fel sem tűnt. Gyakran esett hát meg, hogy a fiú a lány mellett aludt el, és ott is ébredt reggel. Ilyenkor mindig boldog álmot látott, s az ébredés is olyan szép volt, amilyen soha máskor nem lehetett. De mint minden jónak, ennek is vége kellett szakadjon egyszer.

            Egy komor téli napon a lányt betegség támadta meg, senki sem tudta megmondani, miféle. Orvostól orvosig mentek, de mindhiába: egyik sem tudta megmondani, mi baja lehet. Napról napra gyengébb lett, nem evett, inni is csak alig ivott, és szinte örökké lángolt a homloka; lázas volt mindig.

            A fiú mindennap mellette volt, nem hagyta cserben a barátját. Ott ült mellette délután iskola után, és elmesélte, mi történt aznap. Mesét olvasott neki egy szép képes könyvből, elolvasta az épp aktuális pletykákat, és híreket, felsorolta a szerencsejáték nyerőszámait, elmondta, melyik boltban mi akciós, és melyik filmet vetítik a héten. Gyakran aludt el a lány betegágya mellett, anélkül, hogy észrevette volna. A lány ilyenkor kezét a fiú fején nyugtatta, cirógatta a haját, és ha fájt is valamije, nem érezte, mert végtelenül boldog volt, hogy kedves barátja mellette van. A fiú néha felébredt, és akaratlanul pici csókot lehelt a lány apró, láztól nyirkos tenyerébe, és csak nézte az alvó szépséget, nem tudván betelni annak látványával. Néha észre sem vette, és máris reggel volt, s mennie kellett az iskolába. A szíve szakadt meg, mert nem akarta egy percre sem magára hagyni barátját, de tudta, menni kell. Valakinek el kell hoznia a leckét, el kell mesélnie a napi eseményeket.

            Egy reggel, amikor éppen a lánytól tartott az iskolába, egy ismeretlen nő állt meg előtte. Idős, aszott nénike volt, éveinek súlyától görnyedten járt-kelt a világban, s oly törékenynek nézett ki, mint egy gyenge porcelán baba. Bőre csontfehér volt, arcán a ráncok számtalan barázdát vájtak, s egykoron tündöklő szépsége az idő martalékává lett. Ruhája fekete volt, mint az éjszaka, a fiú nem tudta volna megmondani, egyrészes volt-e, vagy több részből állt-e. A megjelenése ijesztő volt, de az illata… az illata bódító volt, olyan, amilyet még sosem érzett ezelőtt.

            -Ugye, szeretnéd megmenteni a kis barátnődet?- kérdezte az idős néni károgó varjú hangon.- ugye, nem akarod, hogy soha többet ne tudj vele játszani? Hogy soha többé ne beszélgethessetek az udvaron a térdig érő fűben fekve, vagy a szobájában?- károgott tovább reszelős hangján

            A fiú először megrémült: honnan tudja ez az idegen ezeket a dolgokat, talán figyelte őket ?... talán nem véletlen, hogy megállította őt?...

            -Nem, nem szeretném- válaszolta ő megszeppenten- Bármit megadnék, hogy meggyógyuljon! - Kiáltott fel hirtelen.

            -Bármit? – kérdezte a néni kaján mosollyal az arcán.- Biztos vagy benne, hogy bármit?

            - Igen- felelte Ő elszántan.- Bármit.

            - Nos, én tudok Neked segíteni, de annak nagy ára van.

            - De…nekem nincs pénzem….- felelte a fiú szomorúan.- Hogyan tudnék én fizetni a segítségért?...

            - Ó, ne aggódj, nem kell most fizetned, és nem is pénzt kérek a segítségemért..- nevetett fel a banya, s arcán gonosz vigyorral folytatta- megmentem a kis barátnődet, cserébe most nem kérek semmit. De ha eljövök, bármit kérek, meg kell add nekem! Világos?!

            -Bármit, csak mentsd meg, kérlek!- könyörgött a fiú. – Nélküle nem ér semmit az életem…- mondta, s arcán egy fénylő könnycsepp gördült le. Szemében a lány iránt érzett minden szeretetével nézett az öregasszonyra, s kérve-könyörgőn kulcsolta össze kezét a mellkasa előtt.- Ha tudsz segíteni, mentsd meg őt, kérlek…könyörgök, - esett térdre, s zokogott hangosan.

            Az öregasszony egy darabig nem szólt semmit, csak nézte az apró, térdeplő fiúcskát, s gondolataiba merült. Azután ráhúzott egyet a fiú hátára egy vaskos pálcával, s kemény hangon szólt:

            -Megmentem… de ne feledd, ha eljövök, nekem kell adnod, amit kérek. –szólt, s hirtelen eltűnt.

            A fiú boldog volt, örömében folytak már a könnyek, s feledve az iskolát rohant vissza a lányhoz. Amint belépett az ajtón, érezte, valami megváltozott. Látta, hogy a másik jobban van, arcába visszatért az élet, s egyre jobban érzi magát. Az ágy mellé lépett, s úgy figyelte a lányt. Az percről percre nyerte vissza erejét, s alig egy fertály óra múlva mintha mi sem történt volna, újra együtt feküdtek az udvaron a térdig érő fűben, s ábrándoztak a felhőket bámulva.

             A fiú hirtelen éles fájdalmat érzett a bal karján, s odapillantva rémülten ült fel. Karjába egy szöveg égett bele, húsát marva, mégpedig ez: „Három nap múlva elveszem, ami ez enyém” girbe-gurba betűk voltak, mintha csak egy kisiskolás írta volna őket, csakhogy ezeket a betűket nem toll rótta le, hanem égő fájdalom és maró szenvedés. Gyorsan lehúzta  felgyűrt ingujját, hogy a lány ne láthassa meg a szöveget, s visszafeküdt mellé.

            -Mi az? Bolha csípett?- kérdezte kacagva, s gyöngyöző nevetése nap utolsó sugaraiba kapaszkodva emelkedett fel a széllel az égre.

            - Á..nem… csak egy..öö… megszúrt egy fűszál- mondta ő zavartan, remélve, hogy a másik elhiszi, amit mond.

            - Ó, hogy ti fiúk milyen kis gyenge virágszálak vagytok…s titeket visznek katonának…- nevetett tovább a lány, s nem is fordított több figyelmet a dologora, inkább az álmairól kezdett beszélni. A fiú örömmel hallgatta, könyökelve figyelte a másik arcát, s szinte itta annak szavait. Boldog volt, hogy ismét együtt lehetnek, és szinte teljesen el is feledkezett a feliratról, ami a karját égette.

            Az idő telt- múlt, s eljött a harmadik nap éjszakája. A fiú tudta, ma este meglátogatja Őt az idős hölgy ,ezért napközben igyekezett annyi időt a lánnyal tölteni, amennyit csak lehetett. Ahogy leszállt az este, bezárkózott a szobájába, és várta a banya eljövetelét. Érezte, hogy a bezárt ajtó nem fog nehézséget okozni, simán átjut rajta.

            Furcsamód teljesen nyugodt volt, nem érzett semmi izgalmat, vagy félelmet, inkább csak kíváncsi volt, vajon mit fog tőle kérni a nő.

            Nem sokkal éjfél után meg is jelent az öreg hölgy, s a fiú elé állva eképp szólt:

            -Itt vagyok hát, eljöttem a fizetségemért. Ugye, emlékszel még, miben állapodtunk meg? Azt kérhetek, amit akarok. Ugye, emlékszel?!- rikoltotta éles varjú hangján ,s csillogó fekete szemeivel a fiút fürkészte.

            - Igen, emlékszem. S meg is tartom a szavam, mint ígértem. Kérhetsz bármit, mert hálás vagyok neked, hogy megmentetted azt, akit a legjobban szeretek.

- Jól van tehát!- kiáltott a banya, s csúf arca mosolyra derült. – El kell, hogy mondjak Neked valamit. A kis barátnődet csak úgy tudtam megmenteni, hogy a szívem felét neki adtam. De mivel én öreg vagyok, ez csak három napot jelentett, ha nem kap új szívet, meghal. Ezért nekem kell adnod a szívedet, mert amíg én élek, addig él ő is. Érted, ugye?...

A fiú nem gondolkodott egy percig sem, azonnal rávágta:

-Ha ezzel megmenthetem az életét, akkor vedd el a szívem,  nem ellenkezem. De ha becsapsz engem, visszatérek holtomból, és sohasem lesz nyugtod, amíg élsz, s azután sem. Remélem, értjük egymást!- felelte dacosan, s merőn nézett a banya szemébe.

-Rendben, legyen hát- válaszolt a másik, s egy hirtelen mozdulattal elvette az ifjú szívét, s a sajátja helyére tette. Ígéretét megtartotta, a lánynak sohasem volt semmi baja, nem lett beteg , és boldogan élt, amíg…amíg mindketten boldogan éltek.

A fiú pedig boldogan halt meg azért, akit szívből szeretett….

Volt egyszer egy kisfiú, aki sohasem hitt magában…. Te vajon…tudnál hinni benne?...

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer, valahol messze az emberektől, érintetlenül, egy gyönyörű kis erdő, közepén egy szép kis tisztással,ami tele volt szebbnél-szebb virágokkal. Tavasszal, a kis rét olyan tarka volt, mintha egy kissé kótyagos piktor telepingálta volna zöld vásznát kis színes pöttyökkel a létező összes színárnyalatban, de csukott szemmel. Ez a kissé kusza színkavalkád mégis olyan harmónikusnak tűnt, hogy nem lehetett nem csodálni.

            Sok állat élt a kis erdőben, szétszórva mindenfelé, mégis, mindegyikük jól ismerte a másikat, hisz minden este összegyűltek a kis réten egy nagy tuskó körül, a legkisebbtől a legnagyobbig.

            Az év minden napján, minden este összesereglettek az állatok, beszélgettek, eszegettek, iszogattak, és olyan szépen éltek egymás mellett, mintha csak egy mesében éltek volna. Az öregek meséltek a kisebbeknek, a kicsit nagyobbak egymást szórakoztatták mindenféle történetekkel, melyek velük estek meg, a felnőttek pedig félrehúzódva nézték a többieket, halkan beszélgetve, vagy csak csendesen üldögélve.

            Mindössze egyetlen állat volt az erdőben, aki sosem ment el egy esti összejövetelre sem, sosem beszélgetett senkivel, és sosem hallott róla senki egy történetet sem, még az öregek sem tudtak róla szinte semmit,csak annyit, hogy egy szép tavaszi napon érkezett az erdőbe, beköltözött egy kis kunyhóba, melyet ő épített,és azóta ott élt, teljesen egyedül. Az erdőcske lakói mégsem féltek Tőle, tisztelték magányát, sosem zavarták volna, és teljesen maguk közül valónak tartották, néha kisebb ajándékokat is vittek neki, ki egy kis mézet, ki egy kis epret-szamócát, más egy kis málnát, de soha nem köszönte meg senkinek,csak egy néma bólintás volt a válasz,s szeméből olvasta ki a köszönetet mindenki.

            Egy nap, az erdő legszebb nyuszilánya az erdőben sétált, vidám volt, és egy kis dalocskát dúdolt, amit anyja énekelt neki kiskorában minden este elalvás előtt. Boldog volt, mert éppen két hete és két napja megtalálta azt az érzést, amiről oly sokat hallott már, de még sosem érezte eddig. Szerelmes lett… Méghozzá nem is akárkibe, az erdő leghelyesebbnek kikiáltott rókafijába, aki minden év Nyár-Ünnepén az Erdő Hercege címet kapta. Úgy tűnt,a nyuszilány érzései viszonzásra találtak, ezért is volt most olyan jókedvű.

            Amint így dalolva-dúdolva ugrándozott az erdőben, elérte a magányos medve házát, aki épp a kertjében szöszmötölt kis virágaival, melyeket minden nap megnézett, meglocsolgatta őket, megsimogatta szirmaikat, s néha órákig nézte őket szótlanul kényelmes kis hintaszékéből, mely a verandán állt, szembefordítva a kis kerttel.

            A nyuszilány - nevezzük ezentúl Nirának -, amint meglátta a gyönyörű virágokat,odafutott, és lehajolt, hogy megszagolja az egyiket. Annyira elbódította finom illat, hogy nem tudta megállni, és leszakított egy szálat a tarka kis növényekből. A medve – nevezzük őt ezentúl Macinak(hisz mindenki csak így emlegette a kis erdőben)- a verandán ült, és látta, mi történik, de nem szólt semmit, csak felállt és némán bement a házba, arcán egy könnycseppel.

            Nira még mindig annyira boldog volt a szerelemtől, és oly kába a finom illatfelhőtől, hogy észre sem vette Macit, csak vidáman tovább szaladt, kis kezében a leszakított virággal.

Otthon is csak nevetett mindenen, testvérei is csak nézték, és nem értettek semmit, de jót derültek fura viselkedésén.

            Elérkezett az este, és mindenki ismét a kis rétre gyűlt, a szokásos esti beszélgetésre. Nira ma szebb volt, mint valaha, a kis virágot füle mögé tűzte, hosszú haját kissé félre tűrte, s a szokásos vidám ugrándozással érkezett a  gyűlésre. A szeme is nevetett, nem csak a szája, ezt mindenki látta, még testvérei szája is tátva maradt a csodálattól,amikor meglátták, milyen csodaszép az esti holdfénynél. Rókabarátja már várta, elé sietett, karonfogta, s egy kisebb csoporthoz vezette, mellét a büszkeség duzzasztotta, amiért mindenki láthatta, hogy Nira Vele van, nem mással, Ő vezetheti helyére, nem más, és a gyengéd hang az Ő fülének énekel-duruzsol, nem másnak. Lelke örömben úszott, az elismerés örömében. Az este ma is vidáman telt, mind mindig, mióta világ a világ. Csak egyszer némult el egy kis időre a derűs csacsogás, és a hömpölygő kacagás, amikor megérkezett Maci. Még senki nem látta őt közelről, ezért néhányan hosszasan bámulták, de mivel mindenki szeretett mindenkit, s mivel maguk közül valónak tekintették, nem kérdezgették, nem rohant hozzá senki, csak mosolyogva figyelték, ahogy becammog a kis körbe, és csendben leül egy szabadon hagyott tuskóra. Még az öregek közül is mindenki elhallgatott, pedig arra még nem volt példa, hogy a szószátyár vének akár egy percre is befogták volna a szájukat. Maci csak merőn nézett maga elé, nem szólt senkihez, de a szemében  csillogott az érdeklődés, és fürkészőn szemlélte a többieket. Tekintete megakadt Nirán és a kis virágon a hajában, többé nem is nézett másfelé, egyre csak Őt bámulta, de vigyázva hogy ne legyen túl feltűnő az érdeklődés a többiek előtt.

            Ezután minden este megjelent a közös beszélgetéseken, de továbbra sem szólt senkihez, csak némán a helyére ballagott, leült, s mindig a lányt kereste szemével. Hosszú hónapok teltek így el, a virágok egyre fogytak Maci kertjéből, Nira pedig napról-napra szebb lett, mindig más virággal a hajában érkezett az esti gyűlésekre.

            Egy szép tavaszi napon –mert ebben az erdőben minden nap szép volt, és mindig tavasz volt- Maci kiskertjéből elfogytak a virágok, csak egyetlen szál maradt árván az ágyás közepén. Nira aznap is, mint az első virág leszakítása óta minden nap arra sétált, és vidáman közeledett az ágyás felé, amikor sötét árnyék vetődött rá, akkora, hogy az egész napot eltakarta előle. Egy lompos, loncsos-szőrű farkas állt elé,  és kihívón méregette, majd megszólította:

            - Hová mész te kis taknyos?

            - Hát neked meg mi közöd hozzá, tapló?- jött a frappáns válasz.   

            - Ne taplózzá engem le, mer füles lesz, zsebzsötem! –fakadt ki a farkas- Én vagyok az új főnök itt az erdőben, szóval ne spirázzá, hanem válaszojjá, ha kérdezlek, világos? Hívhacc nyugottan csak Boy-nak, amiért ilyen helyes vagy, megengedem.

            - Hívjon téged annak a boncmester, majom- mondta erre Nira, és egy jól irányzott köríves rúgással fordulatból pofánrúgta a farkast, aki erre nekirepült az egyik fának, aminek azonnal derékbatörte több-százéves karrierjét. Nyekkenve ért földet, majd nagynehezen feltápászkodott, és ímígyen szólt:

            - Na, ezér véredet veszem Mütyűr, ha mensid van,ha nincs!!! – Azzal felugrott a levegőbe, hogy egy iszonyatos erejű kalapács rúgással leterítse a védtelen, gyámoltalan kis nyuszlányt. Ám az sem volt rest, félreugrott, épp mielőtt a halálos csapás elérte volna, és úgy rúgta tökön a neveletlen fiatal ifjoncot, hogy annak a könnye is kicsordult. Ráadásul saját rosszul kivitelezett rúgása miatt nyílt törés lett a sípcsontján,  és a kiálló csont a szemébe fúródott, amikor Nira rúgásától összegörnyedt. Egy darabig csak hörögni tudott, beszélni nem, de amikor ismét megszólalt, azt sajnos a cenzor kihúzta a sztoriból, tehát annyi legyen elég, hogy Nira a végső csapást készült mérni Boy-ra. Egy „ooor-yuken!!!” harci üvöltéssel felütötte a farkasfiút a levegőbe, majd egy újabb eszméletlen erejű állas kíséretében berúgta kert közepébe, mielőtt földet érhetett volna felütésből.

            Maci eddig szótlanul nézte az eseményeket kis székéből –hisz a dolog a kiskertje előtt zajlott-, de most, hogy ez a jöttment elpusztította szívének utolsó kedvesét, a legszebbb kis virágot a kertben, felállt, és a vérében fuldokló taplóarcúhoz lépett, s némán nézett le annak véres, bedagadt, kék-zöld szemére. Egy szót sem szólt, csak felkapta földről a hatalmas testet, mintha pihe lenne csak, és egy laza mozdulattal ketté törte a gerinc közepén. Aztán jól megformázott kis golyót gyúrt a csont-hús pépből,  elkezdte pattogtatni a füvön, körbeszaladta vele a kis házat, cselezett, trükközött párat, majd az egyik fára felszerelt kosárba zsákolt egy hatalmasat, hogy a gyűrű is leszakadt a helyéről. Aztán méla undorral belerúgott egy kisebbet, amitől Hold körüli pályára állította a már csak pislogni bíró farkaskát, majd tekintetét Nirára emelte. Sokáig álltak egymással szemben, csendben állva egymás tekintetét, de nem volt köztük feszültség, vagy ellentét, inkább, mint cinkosok néztek össze. Nira mosolygott, majd szó nélkül továbbállt, Maci pedig sokáig nézett utána. Mikor eltűnt, nekiállt felporszívózni a vért szép zöld gyepéről- néhány kisebb hangyaotthont ezzel megsemmisített ugyan, de ennek ő nem volt tudatában, és amúgy sem érdekelte volna- majd fogta a porzsákot, tartalmát a pottyantósba ürítette, majd betipegett a házba, és elkezdett készülődni az esti beszélgetésre.  

            Ez az este azonban tartogatott még némi meglepetést mindenki számára.

            Kezdeném talán azzal, hogy a nagy, közös erdei szaunát valaki porig rombolta, csak apró szilánkok maradtak belőle… Mint később kiderült, a Morgó- klán egyik tagja követte el a rémtettet, kivételesen nem volt szándékos a rongálás.

            A Morgó-klánról talán elég annyit tudni, hogy Morgó-medvék nagycsaládja volt, ahol senki nem tudta pontosan, ki a főnök, de a parancs mindennap ugyanaz volt: megkeseríteni a többi állat életét, rombolni, de csak minimális mértékben, ép annyira, hogy azért ne kövezzék ki azonnal az egész klánt az erdőből. Csak kis csínyek legyenek, de bosszantóak. A Rókák frissen mosott bundáit egyszer például telepöttyözték, hogy mindenki azt higgye, skarlátosak lettek… Máskor a mosómedvének adtak habzó mosogató tablettát, amitől olyan habos lett a feje, hogy azonnal agyon akarták verni, veszettséget gyanítva a dolog mögött. A bagoly szemüvegét is ellopták egysze, és kicserélték egy transformeres háromdimenziós játékszemüvegre, amitől a bagoly Optimus Prime-nak akarta hívatni magát, és mindenkit meg akart vizsgálni, nem Álca-bot- e véletlenül, aki beakar hatolni az Autobotokhoz. Szerzett valahonnan egy törött fénykardot is, és kikiáltotta lézerpisztolynak, ezzel riogatta a többi erdei lakót. Amikor végre visszakapta a rendes szemüvegét, teljes letargia lett úrrá rajta, mély apátiába esett, rászokott a drogra, és díler lett.

            Visszatérve a szaunához, az egyik fiatalabb Morgó épp kifelé készülődött, és a törülközőjét tekerte volna magára, de nem vette észre, h arra ráült az egyik albínó sün, és őt is felkapta a fehér frottírral együtt. A többit azt hiszem nem kell magyarázni. A szemtanúk először csak egy hatalmas üvöltésre figyeltek fel, majd dulakodás zaja szűrődött kis,  később pedig a fiatal medve karmai cincálták szét az egész kabint. A sünt csak a kiérkező önkéntes tűzoltók tudták kivágni a medve farából, és többszöri tüsketöréssel, illetve állandó hányással szállították be dr. Bubó-Bubó erdei orvoshoz.

            A másik furcsaság a kis rét közepén álló nagy tuskó eltűnése volt. Helyén csak egy hatalmas üreg tátongott, és senki nem értette, mi is történhetett. Mint később kiderült, a Vakondokok éves alagútfúró versenyüket tartották aznap, és az eddigiektől eltérően ezen a nyáron nem csak egy induló volt, Goriot apó személyében, hanem a fiatalabbak is beneveztek a versenyre, tekintve a fődíj értékességét, ami nem volt más, mint egy kellemes vacsora lehetősége a legszebb vakondok lánnyal, Pirikével, aki mellesleg erdő-szerte híres volt remek nyelvérzékéről, és kivételes kézügyességéről. Tehát annyian kezdtek el kisebb-nagyobb alagutakat fúrni mindenfelé, hogy a talaj nem bírta tovább, és beszakadt, épp a Nagy Tuskó alatt. „Személyi sérülés nem történt, a kár ugyan jelentős, de a takarítás már megkezdődött, várhatóan  két napon belül helyre állítható a Nagy Tuskó maga is. A versenyt idén is Goriot apó nyerte” – tudatta mindenkivel a Holló, az erdei hírmondó és pletykafészek.

            A harmadik furcsaság talán jobban érdekelhet minket, hiszen eddigi szereplőink egyikét közelről is érinti, személyszerint Nirát.

            Rendesen megérkezett az esti gyűlésre, szokásos mosolyával, kedvesen csillogó szemei az egybegyűlteket fürkészte, és egy pillanatra elszomorodott, mert kedves Rókafiját nem látta sehol. Nem sietett elébe, mint mindig szokott, nem fogta karon, s nem vezette barátaik kis csoportjához. Nira nem értette, mi történhetett, és a többi állat sem tudott mondani semmit. A Csiga ugyan mondta, hogy Ő mintha látott volna valamit, de olyan gyorsan történt minden… A kis nyuszilány egész este nyugtalan volt, ide-oda ugrált a többiek között, egyre kedvesét kereste, de az nem volt sehol, nem érkezett meg később sem, és a lány szomorúan ment haza, testvérei mögött kullogva. Hosszú, mindig vidáman szétálló fülecskéi most szinte a földet súrolták szomorúságában. Maci sajnálkozva nézett utánuk, amikor elmentek, s lassan, a csillagokat bámulva ő is hazaindult. Neki is az járt a fejében, mi történhetett a fiúval, vajon miért nem jelent meg az esti beszélgetésen, vajon mi akadályozhatta meg abban, hogy kedvesével legyen. Érezte, valami szörnyű dolog történhetett, de nem szólt semmit –mint eddig még egyszer sem-, csak némán mendegélt a kitaposott kis ösvényen hazafelé.

            Nira ezen az estén nem tudott elaludni, csak Mici nevű kis babáját szorította magához, amit még anyja varrt neki kiskorában, és ami nélkül nem is tudta volna elképzelni egyetlen éjszakáját sem, s csendben, összeszorult szívvel bámult a sötétbe. Egy pillanatra eszébe jutott Maci, és az a furcsa, néma párbeszéd, ami a kiskert előtt zajlott köztük, de aztán gondolatai újra hiába várt kedvese körül forogtak, és aggodalom járta át egész lelkét.  

             Nehezen jött el a reggel, minden perc ólomlábakon vánszorgott, a csillagok mintha sosem akarnának kihunyni, úgy ragyogtak az éjszaka sötét leplén. Részeges Tóni, az erdei hivatalos Ébresztő krákogása jelezte, hogy lassan mégis vége a pihenésnek, ideje lenne felkelni. Ezt kiváltképp a kocsmáros barlangja előtt hangoztatta, lévén, a mája már nagyon vágyott egy kis szamócalikőrre, vagy borókapálinkára, esetleg egy kis áfonyabort sem utasított volna vissza. A tiszta forrásvíz számára már egyet jelentett a halálos méreggel, szervezete nem bírta volna az ásványi anyagok támadását, és inkább azonnal meghalt volna, mint hogy valami egészségeset is magába fogadjon. Tóni egyedül Maci házához nem ment el sosem, mert az annyira messze volt a kocsmától, hogy tudta, nem lenne ereje visszavánszorogni a söntésig, ezért nem is kockáztatott.

            Nira alig várta az estét, hogy megtudja, mi történhetett Kedvesével, és egész nap olyan volt, mintha bolhát dugtak volna füle mögé. Türelmetlen volt, egyszer sem mosolyogta el magát, és még testvérei is kerülték a tekintetét, miután reggeli után meg akarták viccelni. Ártatlan tréfa volt csupán, eldugták Mici-babát Nira elől, és jót derültek, amikor a lány kétségbeesetten keresni kezdte kedves kis játékát. Amikor észrevette testvérei gúnyos mosolyát, olyan haragos tekintettel nézett rájuk, ami felért egy ostorcsapással az arcukba. Azonnal visszaadták neki a babát, és sietve elmentek otthonról. Anyja is csak egyszer zavarta, amikor egy kis harapnivalót vitt neki: frissen szűrt szeder levét, egy kis saját készítésű keksszel, és sajttal.

            Maci ismét kiskertjében foglalatoskodott, új ágyásokat csinált, új virágokat ültetett, és egyre vidámabb lett a kedve,ahogy közeledett az este, mert tudta, a gyűlésen újra látja majd a lányt. Néhány figyelmetlenebb vakondok kölyök pórul is járt, mert Maci annyira eltelt gondolataival az estéről, hogy észre sem vette, amikor egyik-másik gazzal egy épp lakmározó kölyköt is kirántott, és elhajított a rothasztó gödörbe, ami majdnem a kölykök végső nyughelye lett. Szerencsére, mindegyik megmenekült, viszont amerre ástak, még a föld is elporladt, olyan szagot árasztottak, ezért néhány nap szobafogságot kaptak, nehogy az egész erdőt kipusztítsák új parfümjükkel.

            Elérkezett az este, az állatok szép lassan összegyűltek a kis réten, mint minden alkalommal.

            Megérkezett Nira is, testvéreivel, szüleivel, s tekintete ismét Rókafit kereste, de most sem találta sehol. Szokásától eltérően ma a szülei mellé ült a lány, s onnan figyelte a többiek vidám csacsogását.

            Hirtelen mindenki elhallgatott és az összes szempár egyetlen állatra szegeződött: a Morgó-klán egyik legidősebb, legnagyobb, legkeményebb, legbrutálisabb, leghírhedtebb, legvandálabb medvéje állt a rét szélén, kezében egy papírral. Amikor biztos lett benne, hogy mindenki őt figyeli, még Maci is elszakította tekintetét Niráról, elindult az állatok alkotta kör közepébe. Ott megállt, s fennhangon olvasni kezdte a papíros szövegét.

            -Erdei állatok! A nagy, hatalmas, dicsőséges, áldott, híres-neves Morgó-klán a következőt adja tudtotokra:

            A mai napon nagy szégyen érte egyik tagunkat, ami a szaunában történteket illeti, mindenki tudja, miről beszélünk! Csak úgy engesztelhettek ki minket, ha azonnal és ellenkezés nélkül kiadjátok nekünk az alattomos és álszent Albínó Sün Sándort élve vagy halva (neki jobb, ha halva), és mellé ajándékba az erdő legszebb szűzleányát, aki tudomásunk szerint nem más, mint a Nirának nevezett nyúl leány a Katana családból! Biztosítéként elraboltuk a lány jegyesét, amennyiben élve akarjátok még látni Rókafit, ne utasítsátok vissza nagylelkű ajánlatunkat!

            Néma csend honolt a kis réten, még  Szúnyog asszonyék is abbahagyták a folyamatos zümmögést, a szél sem játszott a leveleken halk muzsikát, a tücskök lába is megdermedt.

Minden tekintet Nirára meredt, Albínó Sün Sándor még mindig kórházban volt. Szülei hangosan sírni kezdtek, nagyobbik testvére gyűlölettel a szemében iramodott a gúnyosan mosolygó Morgó-medve felé. Az mintha észre sem venné a fiút, csak a lányt nézte, és várta a választ. Amikor a nyúlfiú elérte a medvét, több dolog történt egyszerre:

            Oli –Nira testvére- ütésre emelte kezét és közben őrülten üvöltött, Nira felugrott a helyéről, és sikított egyet, a Morgó-medve pedig hihetetlen gyorsasággal söpörte félre a felé száguldó ifjút. Az hátraesett, és meglepődve nézett a fölé magasló hatalmas árnyra. Az épp eltaposni készült a  fekvőt, amikor egyszer csak kikerült Oli látószögéből, és mély hangon felmordult. Maci állt mögötte, hatalmas mancsával fejjel lefelé lógatta a Morgó-klán jeles tagját, szemében valamilyen meghatározhatatlanul mélységes gyűlölet lángja lobogott, amitől még a vén medve ereiben is megfagyott a vér. Nira testvéréhez szaladt, felsegítette a földről, és a csüngő medve elé állt.

            -Ha méltó lennél rá, most megcsókolhatnád a lábam, kisgörcs!- mondta neki, majd egyetlen ütéssel 12 fogától szabadította meg. – Azt hiszitek, megijedek Tőletek?! Csak, mert ti sokan vagytok?! –puff, még egy állas- Meg mert nagyobbak vagytok?! –páff, egy gyomros- Azt hiszitek, nektek mindent lehet??!!! – dirr, egy tarkórúgás csattant- Még Sün Sándort is akarjátok?- páccs, a maradék fogak is röpködtek- Meg engem, kiengesztelésül??!! –boing, hatalmas gerincroppantó rúgás –Majd adok én nektek, rohadt kis pötsök! –iszonyatos erejű ágyékrúgás, a golyók roppannak, mindenki fájdalmasan felnyög a környéken a hang hallatán.

            Maci néma gyűlölettel nézte az összevert testet, majd elengedte a lábat, és a Morgó –medve -roncs hangos puffanással ért földet.

            Mélyen Nira szemébe nézett, olyan kedvességgel és szeretettel, amilyennel csak tudott, és a lány megértette ki ne mondott szavait. Szüleire nézett, majd testvéreire, körbehordozta tekintetét a megrémült erdei állatokon, majd így szólt:

            -Én most elmegyek, és visszahozom a Kedvesem! Nem kell senki segítsége, egyedül megyek, hadd tudják meg, milyen is egy igazi Katana- klánbeli szűz első érintése! Az Erdő évszázadok múlva is emlékezni fog erre az estére, és arra, ami ezek után következik!! Most mindenkitől elbúcsúzom, s útra kelek! Isten áldjon benneteket, barátaim!

            Azzal megfordult, s útnak indult…volna, de egy nagy test zárta el az útját. Felnézett, s Maci szomorú arcát látta maga előtt. Tudta, mit akar tőle, ezért nem is kérdezett semmit, csak bólintott, s most már együtt vágtak neki a nagy kalandnak, Rókafi kiszabadításának…

            Elindultak az erdei ösvény felé, de még mielőtt megkezdték volna veszélyesnek ígérkező útjukat, Nira otthonához mentek. A lány összecsomagolt magának pár ruhát, eltette kis fogkeféjét, és amit a világ minden kincséért sem hagyott volna otthon, Mici-babát. Némi elemózsiát is csomagolt, friss gyümölcsöt, és persze frissen szűrt szederlevet, pár üveggel. Fegyvert ne mvett magához, tudta, amíg Maci mellette van, nincs szüksége semmilyen más védelemre.

            Azért Maci kis faházához is elmentek, Ő is csomagolt némi elemózsiát, és hozott magával még valamit, amiről  Nira nem tudta volna megmondani, mi lehet, mert egy tarka, koszos pokrócba volt becsarva. Csak annyit látott, hogy valami hosszúkás tárgy, aminek két végére Maci madzagot kötött, és átvetette a vállán. Övén kis kulacs lógott, benne valami felismerhetetlen  szagú,állagú és ízű löttyel, amit rajta kívül talán senki sem mert volna megkóstolni az erdei állatok közül.

            Miután így felszerelkeztek, most már valóban arra a kis ösvényre léptek, amely a Morgó-klán erődjéhez vezetett. A Hold fénye lágyan simogatta árnyékukat, amint az úton lépkedtek, és a csillagok miriádjával fejük felett az volt az érzésük, semmi baj nem érheti őket sem ma, sem később, amíg egymás mellett vannak.

            Amint egy nagy, odvas törzsű fa mellett haladtak el, Maci orra egyszerre kitágult,, füleit hegyezni kezdte, s egy pillanatra meg is torpant, de aztán folytatta útját, mintha mi sem történt volna. Nira gondolataiba merülve észre sem vette a kis közjátékot, csak ment Maci mellett, és a csillagokat bámulta merőn. Egy idő után megfogta Maci mancsát, talán maga sem volt tudatában a mozdulatnak, annyira jelentéktelen volt, de a fiú szívét melegség járta át, s még jobban fülelt, élénkebben figyelte a környezetet, a zajokat, a szagokat, hogy bármikor felkészült legyen, és megvédhesse a szemmel láthatóan lélekben máshol járó lányt. Egyszer csak ismét megtorpant, és figyelmét az egyik útmenti bozótosra irányította, egy ideig merev tekintettel fürkészte azt, de mivel nem látott semmi gyanúsat, folytatták útjukat. A kis erdei ösvény éles kanyarral folytatódott tovább, egy helyen szinte koromsötétbe burkolódzott a világ elől, oly sűrű levélkorona hajolt fölé, s mire újra a Hold fényében fürödhetett, Maci eltűnt a lány mellől. Nira meglepődve állt meg, csak most tért vissza lelki kalandozásából, s nem értette, mi történt, hová tűnhetett barátja. Bámulta a visszafelé vezető utat, szemét meregette a sötétbe, de sehol nem látta a fiút. Hiába szólongatta egyre hangosabban, nem érkezett válasz hívó szavára. Már épp kezdett volna megrémülni,s arra gondolt, belerohan a sötétbe, hátha megtalálja valahol, amikor az út jobb oldaláról dulakodás zaja hallatszott, majd néhány tompa puffanás, és hangos csörtetés a sűrű bozótoson át. Nira felkészült a küzdelemre, védekező állásban várta támadóját, de meglepetésére a bokrok közül Maci lépett elő, vállán egy kis testet hozva…kis test volt az övéhez képest, persze, de körülbelül Niráéval azonos nagyságú lehetett az áldozat. Hanyag mozdulattal dobta le a lány elé, s kérdőn nézett annak szemébe. Nira azonnal felismerte a „kísérőjüket”, Kis Pé volt, egyik gyerekkori barátja, aki már rég többet érzett a lány iránt, mint barátság. Ezt mindketten tudták, hisz nem egyszer ültek már le beszélni erről, mert Pé néha olyan féltékenyen viselkedett, annyira ki akarta sajátítani magának a lányt, hogy azzal magára vonta annak haragját…De… valahogy még sem tudott rá haragudni, akkor sem, és most sem. Megértette, mit érez a fiú, és ez valahogy mindig arra késztette, hogy maga mellett tartsa, de csak mint barátot. Nem tudta, ezzel mennyit árt, vagy használ a kapcsolatuknak, de szerette a fiút, és nem akarta elveszíteni. Jobban is szerette talán, mint egy egyszerű barátot, de mégsem szerelemmel…inkább mint egy testvért, igaz, tiszta szeretettel…Ez persze néha olaj volt a tűzre, de nem vették, nem akarták észrevenni, így hát maradt minden a régiben. Sejtette, hogy most is a féltékenység, és a félelem hozta utána a fiút, kicsit jól is esett neki az aggódás, de fel is dühítette, hisz itt most élet-halál játék folyt, nem holmi kis gyerekes civódás. Az, hogy az egyik legerősebb Morgót küldték el hozzájuk, mutatta, hogy Klán komolyan gondolja,amit mondott, és ha nem teljesítik a követeléseiket, akkor valódi vér fog folyni…Az ő vérük, nem másé. Ezt készültek épp megakadályozni, tehát a lehető legrosszabb időzítés volt ez Pé részéről, nem vállalhatták érte is a felelősséget, hiszen szinte még gyerek volt.

            Amint a fiú magához tért, Maci vasmarka szorította meg a torkát, az esetleges kiáltozások elkerülése végett, hisz semmi szükségük nem volt rá, hogy idejekorán felfedezzék érkezésüket, hiszen az egyetlen előnyük jelenleg a meglepetés ereje volt.

            - Mmmpfhhh, mmpphfhfh….-csak ennyi volt, amit Pé ki tudott nyögni, aztán kicsit hörögni kezdett, mert Maci szorított a fogáson.

            - Engedd el, Maci, nem lesz baj, ő a barátom- szólt neki a lány, látva Pé szenvedését.- Miért jöttél utánunk Pé? Megmondtam, hogy egyedül jövök, nem?!

            -Khhh..ööhh.. - krákogott még Pé kicsit, aztán visszanyerte a hangját- Egyedül, mi?! És ez a nagy melák akkor mit keres itt? Ő talán senki? Vagy őt felfogadtad testőrnek, vagy mi van?! Vagy esetleg Ő vette át Rókafi helyét, amíg ki nem szabadítod, mi?

            Nira tudta, hogy a fiúból a félelem beszél, és persze a féltékenység, de nem tudta türtőztetni magát, és szájon vágta a földön ülő Pét. A pofon hangja visszhangzott, mintha kisebb ágyút sütöttek volna el. Annyira meglepődött az ütéstől, hogy egy percig csak nézte a lányt, majd folyni kezdtek a könnyei. Nem szólt egy ideig semmit, csak bámult maga elé, a könnyeket törölgette, majd lassan felállt.

            - Bocsáss meg nekem, nem akartalak megbántani…Én csak…Had menjek veletek! Ígérem, nem leszek terhetekre, segítek, ahol tudok, csak had maradjak veletek!

            - Te is tudod, hogy nem lehet, Pé. Veszélyes, és nem tudjuk vállalni érted a felelősséget. Ha bármi történik Veled, hogy nézzek az a szüleid szemébe? Azt mondják majd, én rángattalak bele, s még megvédeni sem bírtunk…Nem akarlak elveszíteni, kérlek, menj vissza többiekhez!

            - De Nira! Szeretlek, kérlek, had menjek veletek! Kérlek!Kérlek! – Maci felkapta a fejét, hisz ő nem tudott a köztük lévő kapcsolatról, kicsit elszomorodott, de nem szólt semmit. Mit is mondhatott volna?

            - Nem lehet! Maci, Te mit gondolsz, velünk jöhet?- kérdezte kis töprengés után társát. Amaz csak a vállát emelte meg, jelezve, hogy a döntés a lányé, ő nem avatkozik bele a dologba. - Na jó, velünk jöhetsz, de maradj mindig mögöttünk, és lehetőleg ne kerülj bajba, világos?

            A fiú körbeugrálta őket  örömében, és persze megígért mindent, esküdözött az ősök nevére, az anyja emlékére, mindenre, ami csak szent, hogy Ő bizony nem lesz teher, csak nézzék meg, milyen sok hasznát veszik majd. Sőt, nemskoá nem is fogják érteni, miként bírták eddig nélküle? És persze ígérte, hogy nem lesz több kirohanása, féltékenykedés, semi baj.

            Folytatták hát útjukat, immár hármasban, elől Nira és Maci, mögöttük csendben Pé. Nira gondolatai újra csak kedvese körül forogtak, s ösztönösen karolt bele ismét Maciba. Amikor ezt Pé meglátta, a szíve összeszorult, és erős hányinger lett rajta úrrá. Olyan erős, hogy meg kellett állnia könnyíteni magán az út menti bokrok közt. Agyát elöntötte a düh és a féltékenység, és egy szörnyű gondolat lett úrrá rajta…

            - Nira, igazad van, valóban csak teher lennék nektek, inkább mégis visszamegyek a mi erdőnkbe, ha nem bánod. –szólt a lánynak Maci gyanakodva nézett rá, de továbbra sem szólt, csak bólintott, Nira pedig örült, hogy nem kell még Pé miatt is aggódnia, és kicsivel vidámabban folytatta az utat.

            Mire a Nap felkelt, elérték az erődöt, mely komoran magaslott az erdő fölé, sötét tornyai oly magasak voltak, hogy szinte az égig értek. Egy pillanatra meg is lepődtek, hogy hogy ne vették észre eddig, hiszen azért már volt valami kis fény eddig is, de nem sokat tépelődtek ezen, csak mentek egyenesen a kapuhoz.

            Maci a kapuhoz lépett, és a nehéz kopogtatóval háromszor megdöngette a nagy faajtót.

            - Ki a fene az, ilyenkor?! – jött a kedves válasz odabentről.

            - Kerek Erdő küldöttei vagyunk, hoztuk a váltságdíjat!- felelte Nira.

            - Jahh, csak ti vagytok? Na, akkor gyertek be, már várnak benneteket. Hehehehe… Arnold hol van?

            - Ki az az Arnold?

            - Akit elküldtünk érted!

            - Ja, Ő…ő… Ő még ott maradt Kerek Erdőben a vendégszeretetünket élvezi –felelte Nira mosolyogva. – Sün Sándor pedig nem tudott eljönni, mert még kórházban van, de nem akartunk megváratni benneteket, ezért mi előbb jöttünk el. Remélem, örül majd a vezéretek.

            - Ez a nagydarab idióta nem tud beszélni, vagy mi van? Elvitte a cica a nyelvét? Höhöhö…höhöhö…- nevetett jóízűt saját ostoba viccén az őr- a Cica..höhöhö…jó, mi?  Hehehe… Na, mennnyetek  má, egyenesen előre, föl a lépcsőn, a második ajtó jobbra, aztán egyenesen tovább a folyóson, majd az első ajtó jobbra. Megvan?

            -Ööö.. megtaláljuk, köszönjük.

            - Na, csak azé’…höhöhö…Akkor lódujjatok má’, mire vártok még, mozgás! Törpe, meg nagydarab majom…hehehehe…- Maci szeme megvillant, de Nira megfogta a karját, s ez megnyugtatta. Tudta, ha eljön az ideje, megfizethet még ezért, addig is a lányra hagyta a vezetést.

            Az erőd amilyen komor volt kintről, olyan vidám volt belülről. Mindenfelé vörös szőnyegek a folyosókon, a falakat rengeteg színesebbnél színesebb kép borította, olyan volt az egész, mint egy nagy gyerekszoba. Az ablakokon bordó bársonyfüggönyök, arany sujtásos brokátokkal, melyek szinte a földig értek, a fáklyatartók is aranyból voltak, itt-ott apró gyémántokkal, smaragdokkal díszítve.

            Nira ezeket a fémeket nem ismerte, még ne mis látott ilyeneket, de a csillogás és a szépség egy kis időre magával ragadta. Aztán eszébe jutott, hol is vannak, és miért, s tekintete ismét elkomorodott.

            Párszor ugyan eltévedtek, mire megtalálták a helyes ajtót- többek közt megtalálták a mosdók egyikét, ahol egy Morgó épp ..khm… dolgát végezte…mondjuk így.., aztán betévedtek a konyhába, ahol a szakács azonnal egy almáspitét vágott hozzájuk, és egy serpenyővel üldözte ki őket birodalmából; majd teljesen véletlenül betévedtek a királyi hárembe, ahol rengeteg lányt tartottak fogva, szebbnél szebbeket, szinte minden fajból; majd a díszőrség egyik hálótermébe értek, ahol ágyak sorakoztak a falak mellett, melyekben Morgók aludtak mélyen, némelyikükről lecsúszott a takaró, s elég nyilvánvalóvá vált, milyen álmokat kergethet épp, másoknak a nyála csorgott a földre, tehát nem a legszebb látvány volt, de innen is kijutottak épségben- és ott álltak végre a díszteremben, egy magas trónszék előtt, melyben… nem ült senki

            A terem szinte teljesen üres volt, csak pár katona álldogált néhány oszlop mellett a trón közelében, de senki más…

            Nira kissé meglepődött ezen, nem ezt várták.

-          Csak nem meglep a fogadtatás, Kislány? – hangzott a trón mögül egy ismerősnek tűnő hang- Mégis mit vártál? Hogy bedőlünk az ostoba trükködnek? Hogy elhisszük, ez a néma mamlasz hozott ide téged, kiengesztelésül?! Máris?! Ilyen gyorsan?! Piha! Bolond gyermek!

-          Ki vagy Te?- kérdezte a lány ingerülten- És mi a francról beszélsz? Milyen trükkről? Ti kértétek, hogy jöjjek, nem viccből sétáltam idáig, bunkó!

-          Mit merészelsz, taknyos?!- csattant fel a hang- Bunkó?! De mindegy, nem is vártam mást egy ilyen kis parasztlánytól…Rókafinak igaza volt, nem vagy rá méltó, hogy dühömet kiváltsd. Majd megtörsz, mint ágyasom…hehehe..

-          Rókafi…mondta…hogy…én…- dadogott a lány, és egy könnycsepp gördült le szép arcán- Miről beszélsz, Te átkozott?

-          Hát, azt hiszem, itt az ideje, hogy megtudd az igazságot, parasztlány!- dörögte a hang, majd a trón mögül előlépett egy alak

-          Csak nem meglep, hogy engem látsz itt, Kedvesem?

Maci fenyegetően morgott, a fogai csikorogtak, mintha követ toltak volna a márványon. A trónnál ugyanis nem más állt… Mint Pé.

-

Van,amikor a gondolatok sotet szoveveyne olyannyira magaeva tesz, hogy mar nem tudod, hol van valosag es kepzelet kozt a hatar...talan en sem tudtam ,mikor ezt irtam..talan megis..olvasd e sorokat fenntartassal,...s aztan donts kedved szerint:)
  Emlitettem ,mar, hogy neha az a legjobb, ha az ember csak csendesen merengve szamot vet...Es azt is, hogy nekem ez nem szokott mennni, mert abbol mindig baj van...Tobbnyire en a nokbol vetek szamot...ami nem egy nagy tudomany...add ossze az elet eveim szamat..ezt szorozd be a pitsak szamaval....aztan ehhez add hozza az letkorukat, majd ezt szorozd meg azzal, hanyszor fiatalabbak anyadnal..kapsz egy erdekes szamot:)
  Elmerengni neha tenyleg jo...foleg,ha van mirol...persze,ezt pozitiv ertelemben vettem...nos,en valahogy mindig - keresve talan a martir szerepet- azt a reszt talalom meg a mesekben ,ami a legkevesbe szep...
  Elmernegtem a minap , mintegy szamot vetve ezeddigi eletemmel...es ra kellett jonnom, mennyire semmitmondo, es jelentektelen vagyok...Azt hiszem, mindig is ez volt az ,amit igyekeztem elkerulni.Barmi tortent, barhogy alakultak a dolgaim, a buszkesegem es a hiusagom nem szenvedhetett csorbat,mert akkor aztan azonnal vert kialtott az onerzetem...
  Gyakran gondolok arra, hova is jutottam...eltelt 27 ev, es vajon hol is tartok most?...Sehol...Elnezegetem a volt osztalytarsaim kepeit, eletet..gyerkoc van mar, feleseg, ferj, csalad..olyan dolgok, amik nekem valoszinuleg sosem lesznek...visszatekintve az elmult huszonhet evre..az egyetlen dolog, amivel rendelkezem ,az eletem...es ez egy ferfinak edes keves, mondhatjuk, mit sem er....azon toprengtem, mit tudok en felmutatni?..mi az ,amire azt mondhatom:igen ,basszus ,en ezt es ezt elertem ,a magam erejebol, ez az enyem...a valasz egyszeru: semmi, nincs ilyen...itt vagyok ennyi idosen..es ra kelll jonnom, hogy az eletem elfecsereltem...Sokszor gondolkodom azon ,vajon ha az intezetben nem alakulnak ugy dolgok ,ahogy,akkor most lenne mar diplomam?...akko most elorebbb lennek?..Ezerszer kepzeltem mar el, milyen lenne tanitani a gyerekemet..valamiert en lanyt szeretnek..talan a szepseg szeretetem:)... es megvan mar a neve is ,ha lany lesz...elkepzelem sokszor, hogy megtanitok neki ezt-azt....valaszolok a kerdeseire, hogy elmondom, mi hogyan ,s hany meter, es az en nezeteim szerint tanitom elni,igyekezven egy szep eletet teremteni, de megis emlekeztetni ra, hogy az elet neha kegyetlen es gonoszan csuf is tud lenni..neha hianyzik az erzes, hogy igenis van valaki, meg ha csak egy pottom kis elet is ,akor is, van valaki, aki felnez ram, es aki majd olyan valaki lesz ,mint en, mert en leszek a peldakepe...
Volt gyerkocom, ketszer is...mind a ketto az enyeszete lett..tudom, csunya ezt mondani ,de valahogy..igy alakult...ket alkalommal voltam apa, es egyikben sem tudtam rola...mind a ketszer eltitkoltak...es aztan el is vettek oket...csak ugy, kerdes nelkul, meg csak nem is tudtam roluk....
 Kegyetlen dolog ez...abrandozom neha, hogy most azok a kolykok mar....5-6 evesek lennenek minimum...hogy mar tudnanank olvasni...es azt en tanitottam volna nekik...hogy mar tudna a nevet...leirni is ,helyesen...hogy mehetnenk kezenfogva az iskolaba...hogy akkor lenne kiert kuzdeni, kemeneyebben, mint el lehet kepzelni...hogy lenne egy kis hercegnom, vagy egy gyonyoru kis vasgyuro bitangrossz kisfiam...amikor latom a babakocsis, gyerekes parokat, mindig az jut eszembe,en hogy tanitam a gyerkocot...hogyan meseltem volna neki estenkent, ahogy nekem sosem tettek...hogyan takartam volna be elelavasa utan ,ahogy engem sosem...hogy meselnek a nagypapajukrol, es ngymamajukrol, es hogy talalnek ki nekeik varazslatos torteneteket, olyanokat ,amiket senki mas nem tud...Neha felek ettol az erzes halmaztol...de gyakrabban erzem azt, hogy nekem ez kimaradt...es ki is fog maradni..mert valkik ugy dontottek nekem nincskozom ahhoz,amit nemzettem..nem az en dolgom, en csak epp ott voltam,es tenyeszni jo voltam ,de aztan kuss....tudom ,hogy nem igy van,de ilyenkor a gyulolet mindennel erosebben elotor..megoltek a gyermekeimet,es en meg csak ne mis tudtam roluk..ugy kellett kitalalnom, megis mi tortent..es ez mindennel jobban duhit..mert ezzel azt mondtak nekem ,semmire kello vagy ,semit nem ero, hogy biznek rad egy gyerket?...eliteltek a hatam mogott, es ez faj...meg az eselyt em kaptam meg ,hogy bizonyitsak...hat mit is mondhatnek?...biztosan jol dontottek....bassza meg...
  Elegge ellentmondasos ez...mindig is odzkodtam a lekotelezettsegektol, es azt mondtam,azt a not meg nem szulte meg az anyja, akit en elvennek, es megallopednek vele...
  Es amikor elmerengek,ez mindig egy fo esemeny...semmmim sincs...nincs egy allando munkam...nincs egy allando eletem,....nincs egy megsozkott napi rutinom...nincsenek meg a biztonsagi intezkedeseim arra az esetre, ha:"mi lesz ha?..."... semmim sincs...a gondolataim vannak velem, es egyre gyotornek...mindenki masnak csaladja van mar, es elete, egy olyan egzisztenciaja, amilyen nekem sosem lesz....tudom, ez onsajnaltatas, mert hat ezt barki elerheti..de valahogy nem erzem azt, hogy nekem erre lenne eselyem ,es hogy volt valaha is...es szegyellem magam amiatt, hogy masok mar mennyit elertek, en pedig meg semmit...nincs diplomam, nincs munkam, nincs penzem, nincs felesegem, nincs parom, nincs egzisztenciam,nincs semmim...ilyenkor gondolkodom el azon ,hogy akkor mi ertelme is van elni egyaltalan?...
  Mindig is a lazado tipus voltam ,elvben legalabbis mindenkepp...az igazsagerzetem nem ismert hatarokat, ha valamirol azt gondoltam ,nem helyes, akkor azt elmondtam ,kialltam erte, ha kellett, mindegy, milyen aron..De amikor arra gondolok, milyen eletem van, es hogy jutottam ide?.. akkor nem lazadok ,csak elszomorodom...Apam nem ezt szanta volna nekem,de talan mindegy is,lehet ,akkor sem lenne jobb, ha O elne...apam a ferfi utjat rotta volna ram, es megtanitott volna elni..igy most magamtol kellett megtanulnom elni es ez igencsak nehezkesen ment, mondhatni ,nyogvenyelosen...rengetegszer vertek meg, szamat nem tudom ,mennyi holmimat vettek el, es hanyszor alaztak meg mindenki elott...de valahogy tuleltem mindezt, fonok letttem, es akkor ugy ereztem ,az apam buszke lehet ram..parom lett, hosszu kapcsolat, egy olyan lany, aki azert szeretett,ami vagyok...tamogatott, mellettem volt,amikor kellett..negy even at ott volt...ha megkivantam ,szeretkeztunk...ha csak annyit kertem ,hogy legyen hova hajtani a fejem ,mindig ott volt...gyengedseget kaptam, annyit, amennyit meg sem erdemeltem...ehes voltam ,etetett, szomjas voltam itatott,ha kivantam ,kielegitett...onzetlenul...ugy ereztem ,lehetne egy csaladom..de elszurtam, mint mindig...
 Ez alatt a sok ev alatt egyetlen dolog mindig megmaradt bennem,mindig volt ez a tema,ami annyira foglalkoztatott... a magany...mindig azon toprengtem, miert vagyok ennyire maganyos...nem jottem ra, de valoszinuleg velem lehet a hiba..velem kijonni..na az nem egyszeru eset:)...azt mondjak, ,akit nem szeretenek,az mindenhol egyedul van... ezzel valahogy egyet tudok erteni...nem szamit ,hogy London ,vagy Kaposvar...ha nincs ,aki szeret,akkor mindenhol egyedul vagy, akarhol is legy...es nekem ebbol kijutott boven az elmult evekben..no de ,mindegy:) ...majd eccer felnovok nagyra es akkor ez valtozni fog:)
  Toprengtem ,rengeteget...hogy az eletem ilyen lehetne ,ha...es hogy mit tehetnek most hogy....es hogy hogy alakithatnam az eletem olyanra ,amilyennek...de valahogy sosem kaptam pontos valaszt...es valahogy sosem sikerult elore lepnem...es mindig egy valaszt kaptam csak: elbasztam, de kurvara,de nagyon....XD
  De levontam egy vegso ,es orokervenyu kovetkeztetest: Egyedul halsz meg...
  Nem szamit ,ott vanank-e a barataid, hogy azt mondjak, mi megkonnyitjuk az utadat...nem szamit, hogy a gyereked fogja-e a kezed, vagy hogy a feleseged a mellkasodon zokog...nem szamit ,hogy az anyad karal-e, hogy ez most milyen szornyu..es menyire fog neki fajni...nem szamit, fogja-e valaki a kezed...nem szamit,van-e utolso szavad, mondatod, vegakaratod....csak az szamit, akarhogy nezem is, hogy akkor egyedul vagy...de talan megsem teljesen egyedul.talan a hited melletted lesz, es Isten akkor ott lesz majd veled....
  A hit...mondjak, midenkinek van, csak mindenkinek masban...errol eszembe jut a vicc: mondj egy helyet, ahol tuti nincs ateista? -Egy zuhano repulogep,meg egy sullyedo hajo...XD
  Azon elmelkedtem ,a hit neha milyen erot adhat..megov a bajtol, magyarazat lehet arra, amit nem ertesz, es olyan erosse tesz,amilyenne semmi mas nem tud...elhiszed, mert hinni akarod...hinni azt ,hogy a halal nem a veg, hanem egy kezdet...hinni a mennyet, es a poklot...ezek mind azert szulettek, mert az ember nem kepes felfogni es elfogadni azt ,hogy meghalunk..nem tudod elfogadni ,hogy a halal megmasithatatlan...meg ha azt is mondod ,te ismered...fogalmad nincs rola...es hat, az emberek tobbsege kovetel valamit a halalert..tobbnyire mindenki kapzsi es moho....ezert vannak a diszesen hivalkodo temetesek, a nagyzolo emlekmuvek, a magany.......ertelmetlen ido es energiapocsekolas...mert azt sosem tudhatod ,mit hoz a holnap, es azt meg kevesbe ,mit hoz neked a halal...
  Amikor ugy erzed, megertetted, mit jelent halottnak lenni...akkor ugy mesz a vadlottak padjara, olyan nyugalommal...olyan csendes buszkeseggel, es elszantsaggal..amilyennel nem lehet,amilyennel mas nem tud megajandekozni ,csak te magad...es akkor ,megertesz majd valamit,amit en mar regen megertetttem...:
  Mindenki egyedul hal meg....
 Ugye erted ezt?hiaba lesz melletted az asszony ,a gyerek, a pap, a szomszed, a barat,a haver..meghalni akkor is egyedul fogsz....es ez mindenkire igaz...de nem mindegy,hogyan halsz meg, hogyan mesz el....ugyan egyedul mesz ,ez teny, amin nem valtoztatsz...de van ,amin valtoztathasz...hogy bekevel mesz-e, es szeretettel ovezve, azoktol mind bucsuzhatsz, akiket szerettel, vagy csak ugy mogorva magad modjan, nincstelenul mesz egy meg pusztabb vilagba,ahol eleted sivatagaban csak nehany homokbucka kiser el, de azok mindorokke...
  Szerencsesnek gondolom azokat az embereket,akiknek vannak szulei, es megvan az a kivaltsaguk,hogy elbucsuzzanak...mert..hmm..ha ugy megy el, hogy elotte veszekedtetek...hogy nem mondtad ,hogy szereted...hogy nem olelt meg ,vagy adott puszit, csak itt hagy...egy eleten at szenvedsz majd attol, hogy miert nem mondtad?... de akkor most itt a lehetoseg: ma meg nem keso..oleld meg, csokold meg, es ha utalod is..bucsuzz el tole szepen, es tisztelettel...mert aztan banni fogod egy eleten at..es tudod...
 Barmit teszel, egyedul halsz meg,ez ellen nincs orvossag..de nem mindegy, milyen a lelked, mikor elmesz...ugye erted?....

Ugye erted,hogy mindenki egyedul hal meg....de attol meg nem muszaj maganyosan meghalni......Ugye erted ezt?...

" A barátok Isten bocsánatkérései a családunkért "



 Azt hiszem ,ez a vicces kis idezet nagyon is igaz, es jobban meggondolva..talan nem is olyan vicces..
  Nagyon sok emberrel talalkoztam mar eletem soran, es sok emberrol sokmindent tudtam meg...Kozuluk igazan keves volt azok szama, akik azt mondtak volna: "Igen,boldog vagyok a csaladommal, szeretem oket teljes szivembol, sosem volt komoly gondunk ,vagy ha volt is, hat megoldottuk"... Valoban ,igazan keves embertol hallottam akar csak hasonlot is..Akiktol igen, ok szamomra mind kulonosoen kedves emberek, kicsit furcsanak tuntek elsore,sot meg masodikra is, de aztan rajaottem ,csak egeszseges eletuk van...S hogy miert is voltak nekem kulonosen kedvesek? Mert, valami furcsa oktol vezerelve ugy ereztem, meg kell vedeni oket a csunya vilag gonoszsagaitol. Nevetsegesen hangozhat ez, de annyira nem is az... ok voltak azok ,akik sohasem hittek volna, hogy egy gyereket meg lehet verni nadragszijjal, nadpalcaval ,karoval,  piszkavassal,csavarkulccsal...Szerencsesek ,hogy sosem lathattak ezt az oldalat az eletnek,e s talan jobb is igy nekik..az egyetlen gond, ha talalkoznak valakivel ,aki ilyen kornyezetbol jott, egyszeruen nem tudnak vele mit kezdeni,es a naivitasuk neha bizony igen csak bosszanto es terhes tud lenni onmaguk szamara is, sok problema adodhat...De sebaj, Ok igy kedvesek nekem ,es szerethetoek,s ez igy van jol:)
  Ok is baratok lettek, jottek ,s aztan mentek, ma mar sokuknak csak az emleke maradt,de azok felejthetetlenek.
  Az elso igazan fontos baratom az Ocsem volt, aki nem testverem, csak "orokbefogadtuk egymast", meg anno az intezetben.Egyutt eltunk, egy szobaban, es mindig jol megvoltunk...a kezdeti nehezsegeken tulleptunk, es ha kellett, segitettunk a masiknak.Akkor is, ha epp nem voltunk a legjobb viszonyban, tudtuk ,hogy a masik bajban van, nem volt kerdes a segitseg. Mindegy volt, nougy-e, vagy penz, balhe, verekedes...nem szamitott,a lenyeg, hogy tudtuk, ott a masik,ha kell..Ha nekem kellett, odaadta a nadragjat, csakhogy el tudjak menni a baratnomhoz, es o inkabb otthon maradt, es forditva. Ha kertem Tole, az utolso penzet adta oda, es forditva..Es ha kellett... es meg sorolhatnam...Es azt hiszem ,most  is ugyanott folytatnank,ha ujra egyutt lennenk..De sajnos reg nem talalkoztunk mar, valahogy elmaradtunk egymas mellol...
   Sokan irtak mar sokfelet a baratsagrol, es en nem szeretnem most idezni egyiket sem ,csak a magam gyerekes gondolatait irom le, ahogy epp elobujnak belolem a szavak.
  Azt gondolom, barat is lehet sokfele. Illetve..hmm...tobb szintje lehet egy baratsagnak. Van ugye az ismeros, nem szamit. Aztan a haver, akivel el lehet hulyulni, lehet beszelni minden felszines dologrol, el lehet vele logni az idot, es ennyi. Beloluk lehetneke kesobb baratok, meg "az a rohadt szemet, aki lenyulta a nomet,  es tartozik meg 20 ronggyal is".:) Gondolom, nem en vagyok az egyetlen ,hasonlo tapasztalatokkal.
   Aztan van meg a barat, akinek mi nagyon jo baratai vagyunk, O meg..altalaban nem nagyon jo barat nekunk..Ez az ,amikor kihasznalnak, akar anyagi ,akar szellemi ertelemben...Lehet ,hogy lehuz loveval, de az is lehet, hogy csak az energiadat szivja el...Talan ismeros lehet az erzes, amikor beszelgetsz valakivel, akar csak felszines dolgokrol, es ha az o kedve rossz, lehuz Teged is a sajat szintjere, aztan neki hirtelen jobb kedve lesz....a nepnyelv, meg a mindentudo noi magazinok oket hivja "energia vampiroknak". Nem is hulyeseg ez szerintem:)
 Van meg a barat, aki mindne aron baratod akar lenni, de Teged ez annyira nem mozgat, maximum hizeleg az onerzetednek, de kulonosebben nem is torodsz vele..aztan ,egy szep (?) napon ,amikor igazan segitsegre szorulnal, akkor rajossz, hogy azok az emberek,akikrol azt hitted, baratok, es megbizhatsz bennuk, mind otthagynak a szarban ( bocsanat a szohasznalatert, na de minek nevezzelek?):) akirol pedig sosem hinned, vagy eddig epp le se ****, az fog melletted allni, tuzon vizen at..es ha eleg szerencses vagy ,es meg agyad is van ,akkor megbecsulod az ilyen embereket, es igaz baratta valnak majd:)
 Sokat gondolkodtam, mi tesz egy baratot igazan baratta.Ra kellett  jonnom, hogy egy igen nagy es butykos faba vagtam a fejszem,amikor arra gondoltam, ezt majd egyszeruen megfogalamzom magamnak.
   Szerintem itt sokan felkialtanak, hogy a valasz egyszeru: BIZALOM. Igazuk is lehet, meg nem is. ( Ejj, hogy en is mindig a leheto legrelativabb temakon tudok eltoprengeni..:))
 Inkabb azt irom le, nalam ez hogy mukodik...hmm...
   Az igazsaghoz tartozik, hogy elegge eloiteletes voltam ,es talan meg vagyok most is, ( miota filo oran tanultunk az elofeltetelmentessegrol ,azota igyekszem ezt korlatozni, tobb-kevesebb sikerrel),ezert also alkalommal hozok egy dontest az emberrol, es akepp viszonyulok hozza. Altalaban nem szoktam tevedni, de megesett velem is, hogy rosszul iteltem meg valakit, es az elso benyomas nem adott eleg realis kepet arrol, milyen emberrel is van dolgom. Ennek tobb hatulutoje is volt: egy lehetseges ertekes emberrel valo kapcsolattol fosztottam meg magam; tul gyorsan adtam tul nagy bizalmat;neha tul gyorsan kaptam tul nagy bizalmat,;es aztan vegul be kellett ismernem ,hogy tevedtem..es a tevedest beismerni mindig sajat magunknak a legnehezebb.. Marpedig en nem nagyon szeretek tevedni, ha megis, a beimseres mindig nyogvenyelos volt,sokszor el is maradt...sajnalatos.
  Megtanultam tehat, hogy az emberekkel ovatosan kell banni, de okosan is egyben.Nehez megtalalni az "arany kozeputat", de nem lehetetlen...a kozelebe kerulni legalabbis:)  Mert ha tul ovatos vagy ,sosem lesz egy baratod sem ,es nem lesznek igazi, szep kapcsolataid sem. Ha viszont tul nyitott vagy ,azzal nagyon sokan  konnyeden visszaelhetnek, es akkor megint csak ott vagy, hogy ebben a jatekban Te csak vesztes vagy..
  Az igazsag az ,hogy az emberek mindent akarnak, es mindent azonnal, es ez a baratsaggal is ugyanigy van...Nem kapod meg otthon a szeretet..nincs, aki meghallgatna...maganyos vagy..banatod van...haragszol az anyadra, mert mar megint nem adott zsebpenzt...haragszol a ferjedre, mert mar miota nem voltatok egyutt...van benned egy gyonyoru erzes ,de nincs kinek elmondani...lattal valami szepet ,de nincs kinek megmutatni...es neked erre azonnal kell valaki, most rogton.....Pedig ido kell ahhoz, hogy valakit igazan megimserj, hogy baratodnak tekinthesd,(hiszen sokszor evek sora sem elegendo,hogy megismerhess valakit..gondolj csak arra, hany emberrel eltel egyutt, hany parod volt mar ,es mennyire ismerted meg oket) hogy a terhere lehess...Igen,jol olvasod, hogy a terhere lehess...Mert sokszor van ugy, hogy neki most epp nincs ideje, most epp rohanna, most epp nincs jo kedve, most ezer gondja van ,es nem hianyzik neki meg mas  ezer masik gondja... de ott marad veled, nem rohan el, meghallgat, osztozik a banatodban ,es az oromodben...Lehetsz a terhere...ez nagyon fontos, jegyezd meg...ha van olyan ember, akinek lehetsz a terhere...es O is lehet a Tiedre..az egy barat,akkor TI BARATOK vagytok:) Valoszinuleg most sokan megcsovaljak a fejuket ,es hulyenek gondolnak, szivuk joga:)
  Azt gondolom, egy igazan jo partnerkapcsolat (ertem ezalatt a hazassagot, a parkapcsolatot,etc:)) az, amikor a szerlmem a legjobb baratom is egyben...Ha ez megvalosul ,akkor tokeletes a dolog...Sok olyan par van,akiknek a kapcsolata idilli...de a problemaikat egy baratnak, baratnonek mondjak el...mert felnek elmondani a masiknak valamiert...bizalom...nem mondom meg, hogy hiztal, mert akkor veszekszunk...nem mondom meg, hogy a Pisti is jon velunk, mikor a lanyokkal beulunk sorozni valahova,mert feltekeny leszel...nem mondom meg, hogy a Julistol kerdeztem meg, vajon minek orulnel szulinapodra, mert feltekeny leszel...es a tobbi...Ezek mind hazugsagokhoz vezetnek, ami problemakat szul ,es ezen problemak lavinaja okozza/okozhatja a valast, a szakitast...Mert csak parok voltunk, nem baratok...pedig mindkettonek kene lenni...ha van egy eros barati viszony..az mar alapja lehet egy jo kapcsolatnak...nem kell torvenyszeruen parkapcsolat legyen...de ha parkapcsolat, torvenyszeruen baratsag is kellene legyen:).:)
   Ezert amikor beszelgetek valakivel, aki a parkapcsolati gondjairol mesel, mindig az jut eszembe, vajon milyen jo baratok lehetnek?Vajon mennyit beszelnek meg abbol, amit nekem elmondtak?...Egy kedves baratom egyszer arrol meselt, a felesege milyen nyugos, mennyire nem jonnek ki mostanaban,esatobbi.. Megkerdeztem  tole,hogy mit csinalt annak erdekeben,hogy ez valtozzon? Mondta, hogy beszelt a legjobb baratjaval ,tole kert tanacsot...Mire en megkerdeztem: Mondd csak,a felesegeddel beszeltel mar?...Mire o meglepetten, csodalkozva ramnezett, es megkerdezte: Hulye vagy?...
 Meg mielott megkerdezne valaki...a tenyek azt mutatjak, hogy nekem sem sikerult meg osszehozni a baratsagot es a szerelmet, tobbnyire elszurtam a dolgaimat, ontorvenyu voltam ,es vagyok...valoszinuleg ezert vagyok tobbnyire egyedul:) Tudom, akkor most az van, hogy, vizet predikal, oszt bort iszik...Igazabol ,csak volt eleg idom gondolkodni az elmult evek alatt, hogy vajon mit is ,es hol rontottam el? Nem tudom meg mindegyikre valaszt,de igyekszem:)
   Es amig megtalalom oket ,addig is koszonom minden kedves baratomnak, aki mellettem allt es all most is,hogy itt vannak,es hogy szamithatok rajuk..tobbnyire..XD

Egy fontos dolgot elfelejtettem, hadd potoljam be ...
   Amikor azt mondtam, barat, akkor (szerintem mindenki mas is) automatikusan egy emberre gondoltam...
   De egy szomoru esemeny kapcsan eszembe jutott, hogy gyakran az allatok jobb baratok lehetnek,mint az emberek. Peldaul a kutyak.Vagy a macskak.Vagy barmelyik hazikedvenc..."Minel tobb embert ismerek meg, annal jobban szeretem a kutyamat"..es sokszor ez tenyleg igaz:)
Nem reg, egy nagyon kedves baratom elveszitette a legjobb baratjat. Csak veletlenul tudtam meg, mert ez a barat egy kutya volt, akivel mi nem voltunk a legjobb viszonyban (O megugatott, en meg megharagudtam:)), ezert a gazdi ugy gondolta, engem nem fog erdekelni, ha tortenik vele valami. A Kutyus mar idos volt es beteges, en igazabol csak sajnaltam minden egyes itt eltoltott percet, mert bar azt mondtak, nem faj neki..en azt hiszem ,oregen szenvedve elni nem igazi elet, es az altatast javasoltam. Emiatt vitaztunk is parszor baratommal, aztan inkabb nem beszeltunk rola...Igazabol most jottem ra, mennyire is szerethette azt a blokit...es hogy azt mondani ,altassak, az mit jelenthettt neki...hosszu evekig eltek egyutt, a kutya mar csaladtagnak szamitott, es tenyleg sokat aldozta kerte, masoknak nevetsegesnek tunoen sokat...
 
  Szeretnek most bocsanatot kerni, amiert nem lattam meg elobb, hogy az O szamara  a legigazibb, legtisztabb es legjobban szeretett barat volt ez kutyus...Akit most elvesztett...Igazan sajnalom...

  Mindezek utan..azt hiszem ,tenyleg elmondhato, hogy a baratok Isten bocsanatkeresei a csaladunk miatt...Es ha mindezeket a bocsanatkereseket elfogadjuk, es ugy banunk veluk, mint kell..akkor szep eletunk lehet:)
 Hiszen: "Azert vannak a jo baratok...."

 Egyszer volt, hol nem volt,heted-hét határon is túl, a La-Manche csatornán innen és túl...Élt a Szépség a és a Szörnyeteg. Nem a szemed csalt meg, valóban innen és túl...innen élt a Szörnyeteg, s onnan a Szépség..
 Kérdezed, hogy találtak egymásra?...Egy jó tündér segített nekik, Ő intézte úgy, hogy a Szépség meglássa a Szörnyet s  megszánva szomorú magányát, galambpostán küldött neki levelet.. Lassan megismerték egymást,egyre gyakrabban váltottak üzenetet, néha naponta többször is.
 Szépség szomorú volt, mert szívében a bánatnak oly erősen perzselő lángja égett, melynek fájdalma eleddig ismeretlen volt számára, s kiolthatatlannak tűnt az idők végezetéig.
 A Szörnyeteg pedig boldog volt, mert még sosem beszélhetett oly gyönyörú lénnyel, mint Szépség...epedve várta a hófehér galamb érkezésést, naphosszat csak az eget bámulta, s ha tekintete máshová tévedt is, gondolatai mindig a sebes-szárnyú kis hírnök érkezése körül forogtak; hogy veszi majd gyengéden kezébe a boldogság apró papírját, miként bontja ki remegő kézzel a piciny levelet, s hogy jutalmazza a kis postást kedvenc  magjaival.
 A nap ugyanoly fényesen ragyogott, mint máskor, s a madarak dala ugyanoly dallammal zengte be a szörny kertjét, mint máskor, mégis érezni lehetett, valami történni fog...valami rossz... Szörnynek mindene sajgott- Háromszáz év...- gondolta Ő..a fák mintha szomorúbb dallamot suttogtak volna a gyengéd szél fülébe,s mintha a vízköpők is komorabban bámultak volna maguk elé a kristályosan csillogó medencék víztükrébe...
  A Rózsák Kertjében szokásos sétáján a szörny észrevett néhány szál virágot, melyek idejekorán kezdték hullatni szirmaikat. Mintha korai tél köszöntött volna be, csak a tüskés szár mellett árválkodó szirmok mutatták, hogy ez a virág nem is oly rég még bíborvörösen tündöklő pompában ragyogott...A Szörny fájdalommal teli szemekkel lépett a haldokló virágok mellé, s egy szirmot ujjai közé csippentve hosszasan bámulta azt..Aztán hirtelen éles fájdalom  hasított minden apró porcikájába,s a fájdalomtól eszméletlenül esett össze; a hatalmas test keltette porfelleg felkapta a halott virágok szirmait, s mint gyermekét óvó anya takarta be a mozdulatlan testet.
 Szépség gyönyörű szőke haját fésülte évszázadokkal ezelőtt készített, díszesen faragott fésülködő asztalkája előtt,amikor hirtelen kiejtette kezéből aranyfésűjét, s egy pillanatra úgy érezte, mintha szívét izzó tőrök lángoló hegye járná át...
 Tudta, a Szörnyeteggel történt valami, s homályosan mintegy halványuló emlékképet, látta Őt,amint a láthatatlan erők a földön vonszolják élettelennek tűnő, virágszirmokkal borított testét valahová a sötétségbe...
 A Szörnyeteg csak azt tudta, hogy egy ismeretlen erő legyőzte, s egyre csak ez a gondolat járt a fejében: " Mi lesz a délutáni galambbal, vajon mit írt Szépség? nekem?"..
 Szépség egy pillanatig sem tétovázott,azonnal útra kelt, tudta, látomása nem lehet pusztán véletlen, segítenie kell Neki. Apjának az erdő minden állata barátja volt, ezért gyorsan talált segítséget: egy Unikornis ajánlotta fel szélsebes vágtáját a Hercegnőnek.Mert Szépség apja volt a Mesebeli Királyság uralkodója,s Szépség volt az egyetlen hercegnő. Mindenki tisztelte, s ami fontosabb: mindenki szerette.. Smaragdzöld szemei jósággal voltak tele, s aki csak találkozott Vele, elcsodálkozott a belőle sugárzó szépségen,s jószándékon. Ha a királyság egy hű alattvalója bajba került, bizton számíthatott a Hercegnő igazságszeretetére,s jó szívének minden kedvességére. Ám Őt nem érdekelte, mit gondolnak róla az emberek, igazán csak kedves kis állataival foglalkozott, s közölük legkedvesebbek az aprócska kis kutyák voltak, melyeket csak nemrég kapott az édesanyjától. Egytől egyig csenevész kis jószágok voltak, de Ő tudta, egyszer még erős, szép állatok lesznek, s midenki,aki megpillantja őket, örömét leli látásukban. Fájó szívvel vett most búcsút tőlük is, s könnyes szemmel indult útnak az Egyszarvú hátán.
 Sokszáz festményt látott már a szörny kastélyáról, így hát már messziről felismerte azt,s szívében izgatott vággyal tekintett reá.Amikor az udvaron leszállt a hófehér Unikornis hátáról, már érezte, valami nagy baj történt..egy szolga sietett elé, magas, karcsú férfi volt, szeme riadtan járt fel s alá, úgy szólt a Hercegnőhöz.
 - Hercegnő, végre,hogy ideért!- csapta össze mindkét kezét az inas- urunkat elrabolták, s mi nem tehettünk semmit! Egyre csak Önt  hívta,így láttuk utóljára...A mágus azt mondja, a Liliputi Király raboltatta el, s cserébe Fenséged kéri,de senki más nem tudhat a cseréről..
 Szépség azonnal igent mondott, szíve azt diktálta, csak így mentheti meg titkos kedvesét.
 Mintha csak a semmiből termett volna ott, vénsges vén mágus lépett elébe ,s hideg tekintettel kérdezte:
 -Valóban készen állsz, Felségecske?...Nem száll-e inadba a mersz, ha már ott leszünk?- kérdezte gonoszkodva.
 -Nem!-válaszolta dacosan Szépség, s hangjában annyi büszkeség volt, mely még a mágust is megzavarta egy percre.
 -Akkor hát jöjj velem!- szólt ,s azzal megragadta a lány kezét, majd egy pillanat alatt eltúntek az inas elől.
 -Íme, itt lennénk,-szólt a vénember- ez itt a Liliputi Király Birodalma, itt tartják fogva szerelmesed.Lássuk hát, mi lesz most! Ne félj, én melletted vagyok, megvédelek midnentől...-Ám még be sem fejezhette az utolsó szavakat, éleset kiáltott ,s elterült a földön, mint egy zsák krumpli, majd el is tűnt, mintha reggeli köd a tavasyi napsütésben.
 -Szóva Te lennél az a királylány, mi?-visított fel egy rikácsoló,magas hang valahol Szépség válának magasságában.Körülnézett, de nem látott senkit, hiába meresztgtte a szemét.- Hiába keresel, ostoba lány!Amíg én nem akarom, nem látsz!...hm..kezdem érteni, miért akar Téged annyira...ha nem kötöttünk volna alkut, most megtartanálak!
 -Ki vagy Te?-kérdezte Szépség nyugodt hangon- s mit akarsz tőlem, és Szörnyetegtől?
 - Én vagyok a Liliputi Király!! -káltott fel a magas hang gazdája újból,ám most a hanghoz aprócska test is társult: apró kezek, s apró fej,apró lábakkal, mindez lila bársonyruhában, bársony köpenyben ,s bíborszín koronával.
 -Tudtad, hogy a lila színt azok szeretik, akiknek nem minden téren boldog az életük, kielégítetlenül boldogtalanok?- kérdezte szenvtelen hangon a Hercegnő. És tudtad, hogy ez a gönc már rég kiment a divatból?...- kacagott fel csengő hangon. Ámn a nevetés azonnal beléfagyott,mert a sarokból fájdalmas nyögés hallatszott: eddig észre se mvette ,de Szörny feküdt ott sajgó testtel..
 Odaszaladt hozzá, s fejét annak melkasára hajtva zokogott.
 -Mit akarsz tőlünk ,te gonosz kis manó?!! - kiáltotta kétségbeesetten,látva, milyen rosszul van Kedvese- Mit tettetek Vele?!
 -Mit akarnék-kérdezte amaz meglepetten- Nekem semmi szükségem rátok, a Nagyúrnak annál inkább..holnap megtudjátok, mi sors vár rátok...addig együtt lehettek, az utolsó éjszaka jogán.Ó, egyébként, semmiség az egész, egy kis manó varázs...hehehee.. azzal a kis manó eltűnt, nyomát sem látták többé.
 -Mihez kezdünk most?...-kérdezte Szépség- egyikünk meghal holnap, érzem, láttam a jövőt, mielőtt idejöttünk..
Szörny csak feküdt csendesen ,s hosszú ideig nem hallottak semmi mást,csak egymás  szívének dobogását...már sötét volt, amikor Szörny először megmozdult, lassan, mintha nem is tudná pontosan, mit akar, az öve felé tapogatózott, majd kérőn nézett a lányra:
-Nyisd ki,kérlek- suttogta erőtlenül, karját maga mellé ejtette.
A lány engedelmeskedett, s óvatos mozdulatokkal kinyitotta az aranylemezzel borított tarsolyt.
-Van benne egy kis növény,add a számba, kérlek, de csak a felét ,s a másik felét a magadéba tedd...- hangja egyre halkult, az utolsó szavakat Szépség alig értette.
 A kis virág-szerű növény valóban ott volt, s éppen két darabban, mintha csak a Szörny tudta volna előre, hogy így lesz majd szükség rá. -A szirmok a tiéd, s a szár az enyém,-lehelte alig hallhatón.
 Szépség úgy tett,ahogy Szörnyeteg kérte, nyelvére tette a két szirmocskát, s a vékony kis szárat a másik szájába csúsztatta.
 Mintegy varázsütésre,Szörnyeteg felült, s kérdő tekintettel nézett a lányra, mint aki most ébredt fel ,s nem tudja, hol is van, mit csinál. Szépség  is úgy érezte, mintha elszakadt volna a testétől, lelke kívülről figyelné, mi történik Vele...
 Szörny hirtelen magához vonta Szépséget, s gyengéden megcsókolta az ajkait. Az első csók volt mindkettejüknek,s talán a legédesebb,mit valaha az élettől kaptak.Szörny gyengéden simított végig a lány hátán, s amaz beleborzongott az érintésbe. Válaszként Szörny arcát simogatta, gyengéden cirógatva mindkét kezével, majd dús sörényébe túrva a tarkóját simogatta tovább,ajkait le nem véve a másikéról.
 A szörny kezei Szépség ruhájának gombjait-kapcsait keresték, mintegy öntudatlanul vándorolva fel-s alá a hamvas test minden porcikáján.Heves csókjaik egyre követelőzőbbekké váltak, egyre többet akartak a másikból érezni. Szépség nem tudta, milyen lehet megcsókolni a szeretett lényt, tartott tőle,hogy talán kellemetlen, de szerencsésen csalódott. A vastag bársonyos ajkak hosszú,puha, s fürge,játékos nyelvet rejtettek, melynek oly édes volt az íze,mint harmatos virágporral kevert méz elegye.Szörny végre megtalálta a ruha rafináltan selyemfodrok közé rejtett kapcsait, s egy erőteljes mozdulattal leszakította őket. Az immár tartó nélkül maradt szövet hang nélkül csúszott a padlóra, s a lány ott állt előtte valamit alig takaró maradék ruhájában:fekete,kebleinek halmára szorosan s imuló felsőrészben, egy aprócska, fekete alsóban,s egy csodaszép fekete csipkézett harisnyakötöben,a hozzá tartozó csipkés harisnyában. Szörny egy ideig csak csodálta a lány szépségét, nem tudott betelni vele. Tekintete fel,s alá járt. A mézszínű haj lágyan omló zuhatagáról a ragyogó smaragd szemekre, lassan haladva az orr nemes ívén a vékony rózsaszín ajkakra, elidőzvén a vállakon kissé, s csak lassan ,szinte simogatón a dús,ruganyos kebleket sejtető fekete selyemre, mely alsó vonalának közepe alól a köldök finom kis gödröcskéje sötétlett elő.Alig fél tenyérnyire ez alatt az alsó rész apró háromszöge takarta el a lány testét, többet mutatva, mint takarva belőle,majd a csipkés, átlátszó harisnya követte,végig a formás combokon, s lábakon, finoman sejlő bársony fényt kölcsönözve a bokának és az aprócska lábfejnek.
 Nem tudott tovább várni, újra megcsókolta a szépséges Hercegnőt, simogató kezei remegtek a vágytól, miközben nyelvük a gönyör vad harcát vívta ajkaik közt. Arcát gyengéden két tenyerébe fogta, úgy csókolta szerelmesét, s talán egyikük sem vette észre,hogy mindeközben Szörny arcán könnycsepp gördül végig...Ujjai végigszaladtak a gerinc kecses ívén, érintését a lány gyönyör keltette borzongással fogadta. Mint kiéhezett vad a zsákmányul ejtettet vad torkát, úgy tépte le a selyem fűzőt, s dobta azt a sarokba, ám arra mindvégig ügyelt, hogy Kedvesének fájdalamt ne okozzon. Behunyta szemét, mielőtt ajkai az izgalomtól már kemény rózsabibmókhoz értek, előbb a jobb,majd a bal bimbóhoz, becézve őket, el-elidőzve kissé, hol körbecsókolva őket, éppen csak érintve, hol megharapva, éppen csak annyira, hogy érezze a másik, de ne fájjon, hol mint gyermek,tapadva anyja emlőjére, szívva-követelve,egyre többet akarva belőlük...lassan araszolt mégis lefelé,egyetlen centit sem hagyva ki a feszes has bársonyos-puha bőréből.A köldöknél újra elidőzött, nyelvével játékosan körözött,eleinte épp csak érintve a szélét, majd egyre mélyebbre dugta nyelvét, picit lehelt bele néha,amitől a lány testén mindegyre erősebb remegések futottak végig.Aztán egy határozott mozdualattal a már hanyatt fekvó lányt a hasára fordította,s föléhajolva ismét felülről indult felfedezni annak gyönyörű testét. Félresöpörve a mézszínű tincseket, a lány tarkóját csókolta,lefelé a nyak minden kis porcikáján, követve annak ívét egszen a derék alján lévő két kis apró gödröcskéig,a fekete kis ruharadarab vonaláig. Ott egy pillanatra ismét felegyenesedve végignézett az előtte fekvő lányon, ám most nem időzött sokat, folytatta útját lefelé a két szabályos kis félgömbön, egyre lejjebb,a comb hátsó oldalán, belecsókolva a térdhajlatba, finoman érntve a lábat, csókokkal borítva a sarkat, s a piciny bokákat.Szépség ismét a hátára fordult, így mutatva, mit is szeretene.Szörny fürge ujjakkal szabadította meg a fekete harisnyáktól, s indult most már felfelé,egyre türelmetlenebbül..Amikor elérte a comb belső oldalát, mindketten hangosabban kezdtek zihálni...Egyre lassabban haladt felfelé,szinte kínozva önmagát...elérte a finom anyagot, melyen átütött már a lány vágyának finom nedve,s megérezvén ezt az  émelyítő illatot egy pillanatra megdermedt, orrcimpái kitágultak, majd megremegtek, s miután magába szívta az illatot, hevesen csókolt bele piciny vászondarabba.A hirtelen,erőteljes támadás meglepte a lányt, hangos sóhaj szakadt ki belőle:
-Óóóhh.....-nyögte elhaló hangon.
 De Ő nem állt meg, nem volt már visszaút. Egyre erősebben csókolta harapta a fekete selymet,kezei vad táncot jártak a lány derekán, csípőjén, hasán, kebleit simogatták újra és újra visszatérve. Majd egyik keze elindult lefelé,megállva a pántnál, tétován ,aztán határozott mozdulattal csúszott a lány feneke alá, s emelte meg kissé. Szépség homályos tekintettel figyelte kedvesét, baljával megmarkolta annak üstökét, s ágyékához nyomta azt, követelve a beteljesülést. Szörny mintha nem akarta volna érteni, mit akar a másik, egyre csak a pánttal babrált,s a combot csókolta.Aztán lassan, bal kezének ujjait becsúsztatta a pánt alá.Egyre beljebb haladva a fekete anyag alatt, miközben Szépség sóhajai egyre hangosabbá váltak. végül ujjai megtalálták a puha,teljesen sima, nedves kis rést, s gyengéden elkezdték masszírozni körülötte a bőrt, körbe, körbe, vigyázva, hogy ne csusszanjak még be. Óvatosan érintették az ajkakat, leheletnyit érintve őket, majd megtalálva a legérzékenyebb pontot egyre határozottabban simogatták azt.Közben minduntalan csókolta,ahol érte, egy pillanatra sem pihent meg.Mindketten türelmük végén jártak már, Szörny lassan becsúsztatta egy újját a vágy gyönyörrésébe, s érezte, mint lüktet a lány teste.Először csak egy ujját, majd mégegyet, s mégegyet...a lány szorosan ölelte körül mindhárom ujját, csípőjének emelkedő-süllyedő mozgását azok ritmusához igazítva.Nem tartott soká, és Szépség körül megszünt létezni a világ, abban a pillanatban nem tudta, ki Ő, honnan jön és hová megy, nem tudta, mi is történik vele pontosan, csak átadta magát a gyönyörnek, és végtelen szeretet érzett Szörnyeteg felé. Amaz érezvén, mi történik a másikkal,erősebb tempót diktált,ám hirtelen meg kellett álljon, mert a lány teste felemelkedett, megfeszített íjként tartotta magát, combjait szorosan összezárta, ezzel mintegy magábaolvasztva a másik ujjait, körmeit szerelme  kézfejébe vájta,s zihálva,éles sikollyal juttatta  Szörny tudomására:köszöni..
 Ezután szinte semmire nem emlékezett, mi is történt, talán csak annyira, hogy kedvese föléhajolt, és gyengéden megcsókolta, majd valami hatalmas, lüktető dolgot fogadott magába nagyon lassan.Félig még mindig kábán rájött,hogy Szörnyet érzi magában, s ez csak fokozta a gyönyört, a világ újra ezer és ezer miriádnyi színes, gyönyorű szivárvánnyá robbant szét, s aztán teljesen elveszett...
 Amikor magához tért, ruhája teljesen ép volt, mintha mi sem történt volna, felöltözve feküdta földön,ott ,ahol előtte szeretkeztek.Azt hitte,az egész csak álom,s még talán mindig álmodik, talán nem tért teljesen magához.
 Aztán ismét meghallotta azt a rikácsoló-sipákoló magas hangot:
 - Naccerűűűűű! Naccerűűűűű!!! Végre, a mester befejezte,amit elkezdett,beteljesítette a végzetét!!
 Szépség értetlenül nézett a Liliputi királyra.
 -Te miről beszélsz, aprócska Király?
 - A Mester végre célba ért!! Végre bevégezte,amit elkezdett!
 Szépség még most sem értette
 - Ostoba lány!- hallot egy ismerősnek tűnő hangot hirtelen- még mindig nem ért semmit,nézzétek, haha- hallatszott egy gonosz kacaj a lány mögül. Szépség megfordult, s ott állt előtte...a halottnak hitt mágus.
 - Bizony, én vagyok! Nem hitted volna, igaz? Hehehe- nevetett gonszul még mindig a mágus...
 - Én ...azt hittem, Te meghaltál...de ha nem, akkor mi ez az egész?..Hol van szörny? Mi történt egyáltalán?
 - Ó...jól van ,akár el is mondhatom... Hmm..hol is kezdjem?...- mondta, s közben úgy tett, mint aki erősen gondolkodik, ám valójában csak élvezte a pillanatot, hogy uralkodhat a Hercegnőn,anélköl,hogy az egyáltalán értené, mi történik körülötte.-Nos...emlékszel még rá, hogy én vagyok a mágus, ugye?- vigyorgott a lányra.
 - Persze, te vagy a mágusunk már kislánykorom óta...
 - Ááá..á-á! Téves!! Én vagyok a mágus ebben az királyságban már több, mint ezerötszáz éve!Hehe!- nevetett mindentudón.
 - Mi?... Az lehetetlen! Senki nem él olyan sokáig!
 - De ÉN igen! Megtaláltam az örök élet titkát ! Hehe!
 - Lehetetlen...-suttogta maga elé Szépség.
 - LEHETSÉGES!- kiáltott fel a mágus..- A megoldás igen egyszerű: Mi mágusok már a kezdetektől hosszabb életet kaptunk, mint az egyszerű halandók! a legfiatalabb mágus is 120 évesen halt meg. -mondta, s közben elégedett mosollyal nyugtázta a lány döbbenetét.- De én többet akartam! Végtelen tudást! És ezt csak végtelen élettel lehet megszerezni...Már majdnem feladtam a reményt, amikor a kezembe került egy régi fóliáns. Sok minden volt benne ,nem untatlak  részletekkel... A megoldás egyszerű: A halált nem lehet elkerülni!
 szépség még mindig értetlenül állt.Haa halált nem lehet elkerülni ,akkor hogy lehet ez az ember 1500 éves? hogy élhet még mindig?...És hova lett Szörny?..Sehol sem látta, hiába kereste..
 -Nos, mint mondtam, a megoldás igen egyszerű- ismételte meg a Mágus, újabb hatásszünetet tartva.hosszasan kivárt, mielőtt folytatta volna- Meg kell halnom nekem is, mint mindne emberi lénynek.De a mágusok, mint mondtam, nem egyszerű halandók. Amikor meghalunk, a lelkünk nem száll azonnal a túlvilágra. Kapunk néhány percet, hogy találjunk egy új testet magunknak, amelyet mi készítettünk, és amelynek a lelke még teljesen tiszta.Jól gondolod, a válasz : Egy csecsemő, egy fiú gyermek. De nem lehet egyszerű gyermek! Egy különleges lény, és egy érintetlen, elsőszülött hercegnő közös gyermekeként kell a világra jönnie testvérével együtt. Ó, igen, kell hogy legyen egy ikertestvére is, méghozzá egy lány. s hogy miért? Ezt is megmondom mindjárt
 Szépség kezdte már érteni, mire akar a vén mágus kilyukadni...De nem akarta elhinni, hogy az...reménykedett, hogy téved..
 - A leánygyermek lesz az elsőszülött...Ő lesz az, akinek az elsőszülött gyermeke szintén leány lesz, s annak a gyermeke is...s az Ő ikergyermekei közül a fiú lesz az új testem, kétszáz év múlva...ahogyan most a te fiad lesz majd...
 - Nem hiszek neked...hogy tudnád elvenni a gyermeek testét?...azt mondtad, Neked kell "készíteni"...
 - Nos, ehhez kell az a különleges lény...akit mindneki kitaszított, akitől elfordul a világ...ennek a lénynek a lelke sebezhető... mi több uralható.. persze, nem hosszan, mondjuk egy két órára..órácskára..pásztorórácskára..
 - Azt..azt akarod mondani...hogy Szörny...Te voltál Szörny?....
 - Hihihihi...ahhoz képest,hogy szőke, elkényeztetett kis királylány vagy, egész gyorsan tanulsz...No, ne mondd,hogy nem vetted észre azt a könnycseppet,amikor megcsókolt...ennyi ereje volt még..egy kis könnycseppnyi..hehe... Megbíztam a Liliputi Királyt -aki mellesleg évszázadok óta hű segítőm- hogy rabolják el nekem a szörny-fiút. Tudtam ,ha veszélybe kerül a ti kis..hmm.." szerlmetek" vagy akármi is ez,Te azonnal a segítségére sietsz majd. És azt gondolván a látomásokból, amiket én készítettem Neked, hogy meghaltok hamarosan, "beteljesítitek" majd a szerelmetek. És lám...ezerötszáz év alatt még egyszer sem tévedtem...Van persze egy kellemetlen -már akinek kellemetlen- mellékhatása a dolognak...A használt lény teste..sajnos,az elhasználódik....
 - Nem..Nem!..Nem!!..NEEM!!!!-sikoltotta a Hercegnő, s keserves zokogással a földre rogyott...ezt nem tehetted... ez nem lehet igaz..te aljas gazember...Mindent elmondok az apámnak! Ki fog végeztetni!..nem éred meg az újjászületésed napját! Álnok kígyó!
 - Ó nem hiszem...Először is: Csak a Te kedves Hős-szerelmes Szörny-lényed tudna megölni, de mint mondtam..Ő sajnos meghalt. Semmilyen emberi fegyver nem tud engem elpusztítani...csak az igaz szerelem ereje...aki még halottaiból is visszatér megvédeni Kedvesét. de ilyen ezerötszáz év alatt egy sem volt...ne mhiszem ,hogy majd pont most..hehe..S mivel a mágiámmal az emlékeidben ezt meg nem törrténté tehetem...semmi esélyed ellenem..hahahaaa..- nevetett reszelős, vén hangján olyan gonoszul, hogy a környékbeli madarakról lehullt a toll.
 -De akkor miért mondtad el nekem?... -Kérdezte Szépség.
 - Mert imádom elmondani!! Ezerötszáz év alatt..csak egy kis apró tévedésem volt,ami száz évembe került...több olyan hibát nem vétek...- folytatta volna még a mondókáját, de nem jött már hang ki a torkán,csak bugyborékoló hörgés,és érthetetlen, fulldokló morgás. Szájának szegletéből vékony vérpatakocska indult útnak hófehér szakállába vörös mintát rajzolva, majd lassan, mintha csak imához készülne, térdre rogyott. Arany színű szemében értetlenség és fájdalom csillogott, úgy meredt Szépségre.
 Miután térde rogyott, láthatóvá vált mögötte egy halványuló szellemalak, melynek csak hatalmas harci karmai voltak még láthatóak...a mágus oldalából álltak ki.
 - Már..megint...tévedtem...bakker...ezerötszáz év..ugrott..francba..ehh...- lehelte még, majd eldőlt, s kiadta a lelkét...
  Szépség tudta, hogy még ott van körülöttük a lélek, ezért belekiáltotta a nagy világba:
 - Soha! Soha nem fogsz újra ezen a földön járni,amíg a családom él! SOHAAAAAAA!
Így történt hát, hogy a szépség és a szörny, meglopott szerelmüket ezegyszer visszakapták egy kis időre,s a holt megmentette az élőt, s elpusztította a holtat, hogy a még meg nem született élhessen majd boldogan, hosszú életet..
 Amikor megszületett  Szépség hercegnő kislánya, az anyja a Türelem nevet adta neki, mert soká tartott, míg e világra érkezett. S azután néhány perccel később megszületett testvérének Fájdalom,kinek nagyapja választott nevet. Mert születéséért  anyja, szépség Hercegnő az életét adta cserébe. S a fiúcska még csak fel sem sírt, mikor megszületett, csak nevetett a világra arany színű szemeivel....