Kikötözte a székéhez, majd bekötözte a száját, és munkához látott. Nem akart vele sokat időzni, ezért gyorsan cselekedett. Levágta róla az inget, s a nadrágot is szétrántotta rajta. Az első feladat az volt, hogy felébressze a még mindig ájult kapitányt,s már tudta, hogyan. Emlékezett rá, hogyan verte Miriamot ez a gerinctelen féreg, s emlékezett, hogy csak a balját használta. Fogta tehát a sarokba állított fejszét, amit a legények favágáshoz használtak télvíz idején, s egyetlen csapással levágta a bal kézfejet, csuklóból.  kapitány szemei azonnal felpattantak, s ha nincs a szájában a rongy jó előre, akkor az üvöltését még a faluban is hallhatták volna, ám így csak hörgő nyöszörgéssé tompult a hangja. Undorodva nézett rá, és nem szólt egy szót sem, miközben folytatta. Egy görbített pengéjű nyúzókést vett elő csizmája szárából, s megmutatta a kapitánynak. Egyetlen gyors mozdulattal vágta fel a gyomrot, lentről felfelé irányzott vágással, majd egy pillanatig figyelte, amint a hosszú sebből patakzó véren keresztül kibuggyannak a belek. A férfi dobálta magát a székben, szemei kifordultak a fájdalomtól, s a rongy szájában vörös volt, ami azt mutatta, hogy olyan erősen szorította össze a fogait, hogy néhány ki is tört a helyéről. Az arcához hajolt, teljesen közel, hogy jól láthassa, még utoljára, hogyan szenved. Határozott mozdulattal  megmarkolta a kiomlott beleket, a hánykolódó szemétláda nyaka köré tekerte , s egyre erősebben húzva a hurkot megfojtotta vele. Mikor végzett, vértől, és belektől iszamos kezeit a kapitány ingébe törölte, majd útját a börtön felé vette.

A másik kapitány volt soron, most ő lépett oda az ágyhoz, de undorodva vissza is hőkölt:

-          Szétverted azt a csinos arcát, Te vadbarom! Hát kinek van így kedve megbaszni? Hmm…- mélázott egy darabig, majd hirtelen felcsillant a szeme – Megvan!

Vidáman az ágy mellé lépett, eloldozta az ájult lány köteleit, majd a hasára fordította és újra megkötözte.

-           

Ehh…ott lenn is véres…Te gusztustalan állat, miért kellett így kitágítani és tönkretenni?! He?!

-          Kussolj már, és csináld! – adta ki az utasítást a Nagyúr- a vendég még a végén elunja a műsort, azt meg nem szeretnénk, ugye?- röhögött gonoszul, és őjra az ágy felé fordult.

-          Végülis..van  itt egy másik luk is, az se nem véres, se nem tág..hát mér’ ne?...- röhögött ocsmányul, majd rámászott a lányra.

Lassan kezdett el mozogni, majd néhány mozdulat után lenyúlt a lány lábai közé, és valamit matatott.

-          Valahogy be kell olajozni, mer ez így nem csúszik….- mondta –Ha más nincs, most a vére is megteszi… Hehehe -s azzal neki látott

Újabb lassú mozdulat, aztán egy hirtelen erős lökés, és diadalmasan hörgött, amikor a lányba csúszott. Miriam az éles fájdalomra ismét magához tért, de már nem volt ereje sikoltozni, csak sírt, és a könnyei folytak a veréstől megdagadt arcán. A kapitány egyre gyorsabban mozgott, folyamatosan hörögve közben, majd egy hangos, hosszantartó állatias üvöltéssel beleengedte a nedvét a lány szétgyötört fenekébe. Amikor kihúzta a félig petyhüdt szerszámot, meglepetten horkant fel

-          Nézd má’, há’ összemocskolt a redves kis fattya! – azzal megfogta Miriam sima haját, hátrarántotta a lány fejét, s a selymes hajjal megtörölte a már teljesen kókadt tagját. Miután végzett, undorodva, erősen beleverte a lány fejét az ágyba.

Lekászálódott, és felöltözött, majd a másik kapitány mellé lépett, kérdőn nézett az úrra:

-          Mitévők legyünk most velük, uram? - kérdezte még mindig kéjesen vigyorogva, s ahogy a törékeny, meztele testre nézett, újra megnyalta a száját.

Az Atya lépett elé újra, s valamit kérdezett Tőle, de mér nem értette, mit, a tömeg őrjöngő kántálása elnyomott minden más hangot…

A börtönbe vezető lépcső keskeny volt és meredek, alig-alig világította meg néhány fáklya. Mélyen a föld alatt volt, megszökni nem lehetett belőle, csak egy kijárata volt, mely a bejárat is volt egyben. Mindössze néhány kivégzésre váró lókötőt őriztek most, ők is a legtávolabbi cellában voltak, hogy ne zavarják a kapitányt az alvásban hangoskodásukkal. Mert hát inni a kapitány is szeretett, és mióta börtönparancsnok is lett, azóta még többet. A gondok, az idióta rabok, kevesebb bordélyház, növekvő feszültség… Mind-mind az italhoz vitte. És hát ma szombat volt, a mulatság napja, s bár szolgálatban volt, azért az nem akadályozta meg, hogy ő is kivegye a részét a dévajkodásból.

Kókadozó fejjel ült az asztala mögött, próbált kitartó lenni, hogyha esetleg a Nagyúr lejönne hozzá, ne legyen belőle baj. Másrészről viszont annyit ivott már, hogy nem igazán érdekelte, mi lesz, ha a Nagyúr esetleg lejönne. Olyan rég szolgálta már Őt, hogy biztos volt benne, semmi baja nem lenne, ha így találna rá, esetleg megróná, de az meg nem igazán számít.

Amikor elé lépett, a parancsnok összerezzent, és elkezdett habogva mentegetőzni:

-          Bocsásson meg Nagyúr, nem akartam én elbóbiskolni ,de hát ugye, szombat van, és hát megittunk egy keve-keve-kleve-keveset a fiúkval, és hát, kicsinkét elnyomasztot a zálom..de minden redben van, a mindegyik fogoly a helyén, és nem van semmi gond velük…

Amikor arcul csapta, a pofon hangja ágyúdörgésként hatott a kihalt folyósokon. A kapitány hebegve tért magához, s csak most nézett fel. Amikor meglátta az arcát, hirtelen halottsápadt lett, mint aki kísértetet lát.

-          De háát.. de háát.. te nem lehetsz itt! Te nem lehetsz itt! Hiszen Te nem lehetsz iiiitt!!!- visította hisztérikusan nevetve, majd hátradőlt a székkel, annyira röhögött, s a fejét beverve elkábult egy kis időre.

Mikor magához tért, a székéhez kötözve találta magát, szája kipeckelve, nem tudott megszólalni. Amikor a férfi szemébe nézett, tudta, hiábavaló lenne minden szó. A gyűlöletnek ilyen erős lángját sosem látta még senki szemében lobogni, és ettől a tekintettől most megrémült. Amikor meglátta a másik kezében a görbített hátú nyúzókést, csak akkor tudatosodott benne, hogy a nadrágja már nincs rajta, s az inge is szét van szakítva a mellkasán. Ahogy közelebb lépett hozzá, azonnal maga alá vizelt, a büdös lé spriccelve tört elő belőle. Mérgesen ugrott hátrébb, nehogy ráfröccsenjen az ocsmányság, majd mikor a másik végzett, ismét közelebb lépett. Most sem szólt semmit, ahogy a másik kapitánnyal sem beszélt. Egy villanás volt csupán, és a mellkasára máris egy hosszú, nem túl mély, mégis eléggé fájdalmas keresztvágás került. Inkább a meglepetéstől, mintsem a fájdalomtól nyögött fel, és ismét előtört egy adag a lábai közül. Most már résen volt, és csak oldalra lépett, nem kellett elugrania, mert számított a reakcióra. Lassan az övéhez nyúlt, s egy kis bőrerszényt vett le róla. Kioldotta a kis selyemmadzagot, és az erszény tartalmát a tenyerébe öntötte. Valamilyen fehér port volt, a kapitány nem tudta megmondani, mi az. Aztán megérezte. Semmi különlegesség, egyszerű só…Ami a sebbe szórva nagyon-nagyon kellemetlen érzést tud nyújtani. Körülbelül tizenkét hasonló hosszúságú és mélységű seb követte még az elsőt, és csak azért nem több, mert nem akart túl sok időt tölteni ezzel a mocskos féreggel. Minden sebbe került egy kis só, és minden alkalom után várt legalább negyven szívdobbanásnyi időt, hogy egy kicsit megnyugodjon a bőr. Aztán újra és újra, mindent kezdett előröl. Gyűlölettel telve figyelte a másik szenvedését,s elégtételt érzett, de még nem végzett.

Leütötte a parancsnokot,majd az asztalra fektette, a hátára. Övének egy másik, rejtett zsebéből elővett egy fenőkövet, és elkezdte élezni a nyúzókést, lassan, megfontoltan. Az asztalhoz lépett, felemelte a férfi petyhüdten lógó szerszámát és lassan, ráérős mozdulatokkal elkezdte lenyiszálni azt. A férfi azonnal magához tért a fájdalomtól, és dobálta magát az asztalon, rángatózva próbálta elhúzni magát a kés elől, ám épp az ellenkezőjét érte el, mert minden mozdulatával csak mélyítette a sebet, és egyre közelebb került a teljes férfiatlanításhoz. Örökkévalóságnak tűnő idő elteltével végre alábbhagyott a fájdalom, de legalábbis nem érezte már a hideg penge élét a lábai közt. Aztán minden eddiginél égetőbb fájdalmat érzett, amikor a só ismét a húsába mart. Mindenhonnan előtört belőle a szenny, a csonkán maradt csőből ömlött a büdös  húgylé, s a másik nyílásból a még  büdösebb fekália tört elő fröcsögve. Ő félreállva  figyelte az emberi roncs szenvedését, s úgy döntött, ideje befejezni ,amit elkezdett. Egy újabb ütés, és amaz ismét elájult. Most hasra fordította, ahogy anno ő is tette  Miriammal, s újra kikötözte az asztal lábaihoz. Még egy kis só a sebbe, s a kapitány magához tért. Tudta, hogy sietnie kell, mert a másik a só ellenére is el fog vérezni lassan ,de biztosan. A szándék ez volt, de még nem volt kész teljesen, még nem akarta itt hagyni. Már csak egy, apró dolog volt vissza. A bélsártól mocskos lábak közé lépett, s ismét a késre pillantott. aztán egyetlen mozdulat, s a nyílás vagy két ujjhosszal lett szélesebb, mint ahogy azt a jó isten megteremtette. A válasz ismét csak hörgés volt, és rángatózás az asztalon. Fogta azt a levágott mocskos húsdarabot,, és beletömte az immár elég széles nyílásba, majd az egészet ismét beszórta sóval, és magára hagyta a hörgő, haldokló, gusztustalan roncsot, hogy végérvényesen a pokol bugyraiba süllyedhessen.

Az Atya szemeiből könnyek hulltak alá, amikor ismét az arcába nézett, s most is kérdezett valamit tőle, de ő csak hallgatott tovább, s a fájdalomtól elködösült elmében őjabb képek elevenedtek meg…

-          Mitévők legyünk most velük, uram? - kérdezte még mindig kéjesen vigyorogva, s ahogy a törékeny, meztele testre nézett, újra megnyalta a száját.

-          Mondtam ,hogy ma mulatság lesz, igaz-e? Vigyétek a lányt az udvarra, mindenki lelje benne örömét, aki akarja, aztán dobjátok a kutyáknak. És ez a tudatlan mocskos paraszt nézze végig az egészet. Azután akasszátok fel, vagy bánom is én, mit kezdetek vele, de legyen rá gondotok, hogy eltűnjön. Örökre!

Ezután levitték őket az udvarra, s minden katonát kihívtak a barakkokból, még a posztosokat is elhívták a helyükről, mert hát a parancs, az mégiscsak parancs volt. Külön adag bort kaptak, s ez megadta a kellő kedvet az összevert, véresre erőszakolt lány újbóli megbecstelenítéséhez. S neki mindezt végig kellett néznie… Amikor a lány halálra erőszakolt testét a kutyák ketrecébe dobták, és azok vicsorogva marakodtak rajta, mintha csak egy odavetett konc lenne, valami eltört benne…Valami meghalt. Vagy inkább minden, ami addig volt, és aki azután lehetett volna. Eszelős düh vett rajta erőt, és fogva tartóinak esett, még arra is volt ereje, hogy elérje a kaput, s a leeresztett hidat, De csak eddig jutott… Három pendülés, három hangtalan suhanás, három fogazott fejű nyílvessző állt ki a hátából. Térdre rogyott, a levegő kifutott a tüdejéből, úgy érezte az égető fájdalom elpusztítja. De nem. Fel kelt, és tovább ment…tovább akart menni, de csak két lépésre telt erejéből, s egy újabb pendülés, újabb hangtalan gyilkos suhant át az udvaron, s most a lábát járta át a vessző… Megingott, majd  eldőlt, bele a várárokba, s kőként merült alá a vízben…Hogyan menekült meg, máig sem tudja, de amikor felébredt, ágyban feküdt, bekötözve, gyógyuló sebekkel. Fegyvert talált az ágya mellett, s ruhát, némi pénzt…

És most itt állt, gyilkosának ajtaja előtt, egy lépésre attól, hogy bosszúja beteljesüljön. Belépett hát a szobába, mely gazdagon volt borítva selyemmel, bársonnyal, a padlót nehéz szőnyegek borították, melyek elnyelték minden lépésének zaját, a falakon festmények lógtak, talán a Nagyúr családjáról, talán a királyokról, és rengeteg tükör volt a szobában. Mind az ágy felé fordítva,mintha csak a Nagyúr álmában is önmagát akarná csodálni. A nagydarab, zömök férfi a hasán feküdt, és hangosan szuszogott. Messzire bűzlött a magába döntött bortól, és az izzadságtól, ruha szinte alig volt rajta, valószínűleg lánnyal hált, mielőtt elaludt.

Egy macska puhaságával ugrott az ágy  végében lévő ágytámlára, s elnézte ezt a förtelmesen ocsmány valamit, ami az ágyon feküdt. Mindenki szerette, aki nem ismerte, mindenki azt hitte, hogy Ú másmilyen, mint a többi nemes…Tévedtek, de ezt rajta kívül senki nem tudta. Sokáig nem értette, miért nem tudott senki arról,ami velük történt. Aztán, egyszer megértette: Az emberek nem akartak tudni róla. Annyira bálványozták ezt az embert ,annyi jót köszönhettek neki, hogy egyszerűen nem akarták elhinni, hogy képes lenne bármit tenni ,ami másnak árthat. A Nagyúr szinte megvette őket azzal a néhány jótéteményével, melyekkel kedvezettnek nekik, s ők nem tagadtak meg továbbra is hű kutyának maradni. Inkább voltak vakok, süketek, és némák, mintsem elveszítsék ezt a pár kiváltságot. Persze, amíg meg nem tapasztalják saját bőrükön ők is…gondolta magában.

Megunta nézni a gonoszt, most Ő maga vált a gonosszá, s a Nagyúrra úgy tekintett, mint csenevész áldozatra. S akként is viselkedett vele.

Őt is kikötözte, mint ahogy azt vele tették, épp egy éve. Nem gyávaságból kötözte le őket; azt akarta , érezzék azt a kiszolgáltatottságot, amit ő érzett, érezzék azt a tehetetlenséget, amit Ő érzett, s féljék az elkövetkezendőket, ahogy Ő félte őket.

Nem tömött a szájába semmit, csak felpeckelte azt,  hogy ne tudja becsukni. Megfogta a kiszáradt, lógó nyelvet, s a nyúzókés egyetlen villanásával kivágta azt.

A Nagyúr üvöltve ébredt fel, torkából fájdalmas sikoly szakadt fel, amely most valóban bezengte a vár falait, még talán a rabok cellájáig is elért. de nem talált mást, csak halott füleket, vérbefagyott testeket.

Szótlanul meredt rá, vele sem volt szándékában beszélni. A szeméből látta, hogy felismerte Őt, és tudta, nincs menekvés. Oldalra kellett fordítania a fejét, mert a szája tele lett vérrel, és majdnem megfulladt tőle. Az éjjeli szekrényen megpillantotta saját levágott nyelvét, és ettől csak még  hangosabban üvöltött, a rémület egyre jobban hatalmába kerítette. Szeretett fájdalmat okozni az embereknek, ha épp úgy adódott, de maga nem igen viselte a fájdalmat, sem a nehézségeket.

Végignézett rajta, s nem is igazán tudta, mihez kezdjen vele. Ott feküdt előtte, s Ő bármit tehetett volna vele, de most tanácstalanul állt, nem tudta, mit csináljon. Ezerszer elképzelte ezt a percet, s most mégsem tudta, mi tévő legyen. Eszébe jutott, ahogy Miriam kebleit markolta, tépte ez az állat, amikor belépett… A bal oldalhoz lépett, s egyenként levágta minden ujját a kézfejéről, mindegyiket sós ronggyal kötve el, így lassítván le a vérzést. Minden vágás után üvöltés, minden sós rongy után sikoltás. Azután jött a jobb kéz. minden ujj, amely hozzáért a lányhoz, a földön hevert immár.

Felidézte, hogyan vöröslöttek azok az ocsmány gomb szemek, amikor a lány felett tornyosult...Odasétált a kandallóhoz, melyben még lobogott a tűz, s a pengét a lángok közé tette. Várt. Amikor a penge már izzott, az ágy mellé lépett, s közel hajolt a másik arcához. Kellemetlen szagot érzett, s rájött, ez is maga alá piszkított, amikor meglátta az izzó pengét az arca felé közeledni. Nem sokáig kell már attól tartania, mit lát még meg…gondolta, s a penge vörösen izzó hegyét a jobb szemgolyóba nyomta. Az apró, zöldes malacszem szinte szétdurrant, s forró fémtől, s egyszerűen kifolyt a helyéről, de ő addig nyomta befelé a pengét, míg a szemüreg alatti arcrészről rá nem olvadt a bőr. Büdös volt, és csak büdösebb lett, amikor a záróizmok utat engedtek a fájdalomtól szinte kirobbanó mocsoknak, mely hangosan tört elő,s  immár az egész ágyat beterítette a görbe lábak közt. Undorodva nézett végig ezen a „Nagyúron”, akiért mindenki annyira odavolt. Vajon most is annyira odalennének érte?

A lábakhoz lépett, s lábujjakra meredt egy percre. Azután egymás után kezdte levágni róluk a vastag, sárgás színű körmöket, körömággyal együtt, elölről hátra felé. Néha beleakadt egy-egy csontba, de a tűzforró penge azokat is átvágta, mintha ott sem lettek volna. A sikolyok már szinte elviselhetetlenek lettek, de idővel elhaltak, a Nagyúrnak nem voltak már többé hangszálai,amelyekkel sikolthatott volna, annyira erőlködött, h mindegyik elszakadt, ezért már csak fájdalomtól görcsös néma kiáltások mutatták, hogy még érzi,amit vele tesz. Minden vágásra jött a sós kötés, elmaradhatatlanul. Kinézett az ablakon, világosodott már.

Eszébe jutott aztán, amint a börtönparancsnok Miriam hajába törli magát… A  kést ismét felhevítette, s újra a fejhez lépett. Belemarkolt a göndör hajba, s felrántotta  a malacfejet, maga felé húzva azt. Egészen közelről nézett a megmaradt egy szembe, majd egy halvány mosoly kíséretében nekiállt lenyúzni a hajat a férfi fejéről. Amaz csak rángatózott, sikoltott némán, újabb adag szenny tört elő belőle, majd elájult a fájdalomtól. Amikor végzett, a lenyúzott bőrt a tűzbe vetette, amitől a bűz szinte elviselhetetlen lett, olyannyira, hogy egy rövid időre ki kellett nyitnia az ablakot, ha nem akart hányni.

Azután eszébe jutott, hogy hányan tettek gyalázatot Miriamon… Becsukta az ablakot, s az ágyhoz lépett. Levágta a bal golyót, s a kíntól üvöltésre tátott szájba tömte, egészen le a torokig, kényszerítve a másikat, hogy lenyelje azt. Só a sebre. Aztán a másik golyót is lenyomta a torkán. Só megint.  Aztán az összezsugorodott férfiasság jött… Le a torkon, só a sebre… Kezdte ezt unni, mert monoton volt, és közbe na Nagyúr többször is elájult, amitől majdnem megfulladt, ezért óvatosabb kellett legyen.

Ahogy nézte ezt a döglődő, ocsmány, lelketlen valamit, egy pillanatra átfutott rajta a gondolat, hogy talán Ő sem különb náluk… hogy talán Ő is ugyanolyan, mint ezek a lelketlen barmok, akikkel ma éjjel végzett. De aztán elhessegette a gondolatot. Ismét Miriam jutott eszébe, és a gyűlölet tüze még erősebben lángolt a lelkében. Belevágta a kést fekvő húsdarab gyomrába, s egészen az álláig metszette fel azt. szétfeszítette a mellkast, és kivágta a már alig dobogó szívet, majd a földre dobta ,és rátaposott. azután leült az ágy végébe, és zokogni kezdett..

A bordélyokból reggel visszatérő katonák ott találták az ágy végében, a megnyúzott, szétdarabolt Nagyúr  maradványai mellett…

Felnézett a fényesen ragyogó kék égre, s egy pillanatra újra élte a napot, amikor megismerkedtek.

A nap akkor is így ragyogott, az a nap is egy gyönyörű szombat volt. És akkor is tömeg volt a piactéren.

Az Atya előtte állt, s a szeméből könnyek folytak, ahogy megkínzott testére nézett. A kilencfarkú szögekkel kivert vége csíkokban szakította ki a bőrt a testéből, szinte egy ép kis darab sem volt már se a hátán, sem a mellkasán. A csuklyás alak mellé lépett, és gyomrába vágott, többször is beleszúrta a kését a puha lágyék részbe.

Homályos tekintettel nézett a tömegbe, s egy pillanatra mintha Miriam mosolygott volna felé a sokaságból, abban az arany-lila színű ruhában, melyet maga készített, s a vadvirágokból font koszorúval a fején.

Az Atya mellé lépett, nem értette, mit akar mondani, de hallani akarta.

-          Mi..ri..am…- hörögte

Nem vártak tovább, a bíró megelégelte a hiábavaló várakozást. Intett, s a bakó odalépett hozzá. Lerántotta a földre, s fejét a tuskóra  kötözte. Újabb intés, s még látta a felemelkedő bárdot…

Felnézett a fényesen ragyogó kék égre, s egy pillanatra újra…

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.