Ez a mese is úgy kezdődik, mint minden más szokványos mese, de hidd el, koránt sem lesz olyan szokványos a történet s a szereplők. Nem is pazarlom tovább a szót, elmesélem neked, hogy ,s mint esett   e különös kaland.

Egyszer volt, hol nem volt, hetedhét határon túl, de még a visszaváltható üveghegyeken innen, az egyszarvúak réte mellett, ha balra fordulsz a második tulipánnál, akkor éppen előtted lesz  azaz iciri-piciri királyság, ahonnan e történet elindult.

Volt, vagy nem volt, ne mis tudom, egy iciri-piciri király itt, s egy iciri-piciri leánya az iciri-piciri királynak. A király boldogan vezette iciri-piciri királyságát, s még boldogabban éldegélt iciri-piciri családjával. Bölcsen vezette országát, minden alattvalója nagyon szerette, valaki mindig vitt neki egy aprócska ajándékot. Hol egy iciri palástocskát kapott ajándékba, hol egy piciri kosár cipócskát, s friss gyümölcsöt, szóval mindig volt valami.

A Király már nagyon öreg volt, mindenki tudta, hogy nem sokára elindul az utolsó, hosszú útra, melynek a végén a csillagok közt lel csak nyugalomra, a többi, öreg nagy király mellett, s elmesélheti nekik, mily tetteket vitt véghez, mióta a legutolsó megérkezett hozzájuk.

Az út előtt mindig nagy ünnepséget rendeztek, azon a napon senki nem dolgozott, mindenki összegyűlt a palota előtti nagy téren, s együtt búcsúztatták a Királyt. Elmondták jó kívánságaikat, s midenki adott valamit a kincstárnak. A kincstár itt más volt, mint a többi országokban: azokat a dolgokat tették a kincstárba, mely valamiért nagyon fontos volt: Ilyen volt például az előző királyok ajándéka az utódoknak, hiszen az is egy hagyomány volt, hogy a távozó király nem csak bölcs tanácsaival és jókívánságaival látta el a trónörököst, hanem valami számára nagyon különleges dologgal. És hogy ki lehetett a trónörökös? Nos..Bárki. Meglepődtél, ugye? Pedig így van, valóban, bárki lehetett trónörökös, aki kiérdemelte. Persze ha nem volt jelentkező, akkor a királyi családon belül öröklődött a trón. És már több, mint 1500 éve nem volt jelentkező, mert a királyi családot mindenki szerette, senkinek eszébe nem jutott volna, hogy ne a királyleánya legyen a mostani örökös.

Elérkezett hát az este, amikor  a Király végső búcsút vett a néptől. Elébük állt, s beszélni kezdett:

-Kedves iciri-piciri népem! Mint tudjátok, eljött az idő, hogy csatlakozzam a többi nagy királyhoz, ezt ünnepeljük most. Szeretném nektek megköszönni, hogy ilyen szép életet adtatok nekem, és hogy ennyi sok boldogsággal teli történetet mondhatok el a z Ősöknek. Emlékeztek, amikor Lisztes Samu kipróbált egy új receptet a kenyereken? Valami furcsa gombát tett bele, amit az erdőben szedett, és aztán egy hétig senki nem dolgozott, aki a kenyérből evett, mert mindenféle furcsa dolgokat láttak maguk előtt.. repülő masinákat, olyan kocsikat, amiket nem lovak húztak, és azt képzelték, lesz majd olyan  szerkentyű, amivel lehet beszélni a távoli rokonokkal, bármikor, bárhol. –Erre mindenki hangos nevetésben tört ki, még Samu is, bár kicsit elpirult a büszkeségtől, hogy a király épp az őt említette- És arra, amikor Tilda Néne  mindkét fia elveszett a Kerek Erdőben, málna szedés közben? Együtt mentünk megkeresni mindannyian, és meg is találtuk őket, egy megtermett málna bokor aljában szunyókálva, pár pici nyuszival az oldalukon. Büszke voltam, hogy mindenki úgy kereste a két kislegényt, mintha a sajátja lett volna. És amikor elkísértük Pán Apót az ezer éves tölgyhöz, hogy az utolsó útja előtt még egyszer a fa árnyékában hűsölhessen?... Mind ott voltatok velem, velünk, és ez nagyon jól esett… És most is mind itt vagytok velem…- Egy könnycseppet morzsolt el a szeme sarkában, hangja elcsuklott kicsit, egy rövid ideig nem tudott megszólalni.

- Éljen a Király!!- Kezdték el kiabálni az iciri-piciri alattvalók, és ők is együtt nevettek-sírtak a királlyal. Az ünnepség kezdetét vette, és egész hajnalig tartott, sőt még az után is, egészen annyira elhúzódott, hogy két álló napig abba sem maradt. Az emberek annyira szerették királyukat, egyre csak marasztalták. Kiváltképp felesége, és világszép lánya.

Elérkezett a búcsú ideje, amikor már csak annyi volt hátra, hogy a trónörökös megkapja a koronát, s a Király ajándékát.

Gyöngyike az Apja elé lépett, letérdelt, s könnyezve várta, hogy a koronát a fejére tegye. Amikor ez megtörtént, a nép éltetni kezdte, hangosan ujjongtak

-Elmegy Nagy Király! Éljen Gyöngyike királynő! Éljen a Királynő!! Hurrá!!

Ilyen, és ehhez hasonló kiáltások szálltak a tavaszi ég felé, s visszhangoztak a közeli hegyekben is talán, lehet, még a kurta farkú kismalac is hallotta, ahogy az iciri-piciri kiskirálynőt megválasztották.

A Király most  Gyöngyike királynőhöz lépett, s egy lapos kis csomagot adott át. A királynő izgatottan bontotta ki, keze remegett az izgalomtól, nem tudta, mi lehet. Amikor végül meglátta, hogy mit rejt a kis csomag, sírva fakadt, s apja nyakába borult. Egy kis kép volt ,amit kapott, melyet nem  is oly rég készíttettek az udvari festővel, Piktor Viktorral, aki olyan élethű képeket volt képes festeni, hogy némelyek megszólították a képeit, mert nem hitték el, hogy azok valóban csak képek.

 Ő azt mondta, nem ő ügyes, az ecsetben van a varázslat, s abban a festékben, melyet a különböző virágok szirmaiból nyert. Mi tagadás, néha az emberek valóban varázslatra gyanakodtak, de aki látta, hogyan dolgozik Piktor barátunk, az tudta a titkot: minden  kép, amelyet megfestett, szíve minden szeretetének segítségével készült, ezért lettek olyan csodásak. Amikor festeni kezdett, mintha teljesen más világba került volna, nem is látott mást, csak amit éppen festett, de azt olyan csodaszépnek, és olyan gyönyörűnek, hogy a túlcsorduló szeretet szinte vakon vezette a vonásait, s a képei alig néhány óra alatt elkészültek.

Ahogy Gyöngyike királynő a képre nézett, rengeteg szép emlék jutott eszébe, mely apjához kötötte…Emlékezett rá, mennyire boldog volt, amikor hármasban mentek kirándulni a közeli hegyekbe,  Anyja készített szendvicseket, Apja pedig már előre felkészítette, micsoda csodás dolgokat fognak majd látni. És valóban sok csodaszépet látott, de mind közül legjobban mégis az egyszarvúakat szerette.

Arra a rétre, ahol találkoztak ezzel a gyönyörű lénnyel, csak ők mehettek ketten, mert egy igazi egyszarvút csak egy király, és egy leendő király láthatott, senki más.ÉS ők is csak néhá

Nyalkalommal, tehát nagyon meg kellett gondolniuk, mikor találkoznak velük: amíg az egyszarvú és a párja él, addig biztonságban volt a királyság is, mert az ő mágiájuk biztosította, hogy nem történik semmi baj az országgal, s az ő tudások segítette immár 1500 éve a Király családját, hogy bölcsen, igazságosan uralkodjon, s ezáltal megőrizze helyüket a trónon.

Apja egyetlen dolgot kötött a lelkére: soha senkinek nem beszélhet az egyszarvúról, és nem hozhat ide senkit, nem mondhatja el senkinek, hol van ez a hely. Megígérte, s valóban, még anyjának sem említette, hol jártak, csak mosolyogva nekilátott a pici mózeskosár tartalmát kirakosgatni..

De régen is volt..

Most csendesen zokogott apja vállán, korainak érezte még távoztát. Egyszerűen ő sem akarta, hogy elmenjen, mint ahogy senki sem akarta. De nem volt visszaút, mennie kellett.

A Király elengedte lányát, mélyen a szemébe nézett, s csak ennyit mondott:

-Olyan jó királynő lesz belőled, amilyen jó király én sosem lehettem, és olyan bölcsen  fogsz uralkodni, ahogyan én sosem tudnék. Higgy nekem, a prófécia megírta.- majd a néphez fordult, s a hagyományoknak megfelelően feltette a kérdést:

-Kedves barátaim. Mint tudjátok, végső búcsút veszek Tőletek, s elindulok utolsó utamra. A királyságomat Gyöngyike Királylányra hagyom, mától Ő uralkodik majd, forduljatok hozzá bizalommal. De mielőtt véglegesen átadnám neki a trónt, kötelességem megkérdezni, mint minden királynak előttem: van-e bárki, aki nem ért egyet velem, és mást javasolna trónörökösnek. -Az emberek halkan kuncogtak, hiszen még soha nem volt senki, aki megkérdőjelezte volna egy király döntésének helyességét.

-Nos, mivel senkinek nincs.

- Nekem van! – vágott egy éles hang a Király szavába- Szerintem ÉN jobb király  lennék! – mondta az egyelőre ismeretlen hang, az „én” szót erősen megnyomva. – Én akarok lenni a király. Mit kell érte tennem?

- Nos..öö..nem is tudom..- mondta a meglepett Király. Még sohasem volt ilyen, nem is nagyon tudták, mit kellene tenniük. A Tanácsos gyorsan a könyvtárba szaladt, megnézni, mi kell ahhoz, hogy valaki király lehessen. Kisvártatva vissza is ért, kezében iciri- piciri könyvecskét tartott, s vékony hangon olvasni kezdte:

-Ahhoz, hogy valaki király lehessen országunkban, öö.. az kell, hogy..öö.. inkább kérdezek. Elsőször is: itt születtél, a mi országunkban?

- Igen – felelte a hang, amihez most már test is társult, mert mindenki tudni akarta, ki lehet, aki ilyen szemtelenül viselkedik, ezért utat nyitottak neki, had jöjjön előre. Fiatal fiú volt, selymes, hollófekete haja szalaggal volt összefogva a tarkóján, magas, szép ívű homlokáról ragyogott, hogy művelt ember lehet, magas volt, magasabb, mint bármelyik iciri- piciri ország lakó, bár nem sokkal, de magasabb. Ruhája egyszerű volt, teljesen fekete, mely tovább nyújtotta amúgy is karcsú alakját, de széles vállai megtörték kissé ezt a képet. Egyetlen dolog ütött el nagyon el a ruháitól: mélyvörös szeme. Furcsamód, nem volt ijesztő ennek ellenére sem, sőt, mintha valamilyen melegség árast volna tekintetéből, és jóság. Ám ahogy beszélt, az teljesen ennek ellene volt.

-Itt születtem, sok évvel ezelőtt, anyám Thorbaldini Lylyen volt, ki északi törzsből érkezett ide, s a születésemkor meghalt. Mindannyian emlékezhettek rá.- folytatta szenvtelenül. Gyöngyike Királynő, maga sem tudta, miért, de amikor a fiú szemeibe nézett, megborzongott.

Mintha ismerte volna valahonnan ezeket a szemeket… De nem tudta, honnan, hát el is hessegette gyorsan  a gondolatot.

-Ö.. és.. betöltötted-e már a huszonegyedik életévedet?- kérdezte tovább a Tanácsos.

-Ma ünneplem épp a huszon ötödiket!- kiáltotta büszkén az ifjú

A Király erre megremegett… -A Prófécia…-nyögte alig hallhatóan, de azonnal el is harapta  szavait, s csak csendesen nézte az ifjút.

- És..öö.. Miért lennél Te jobb király, mint Gyöngyike királynő? – hangzott el a következő kérdés.

- Mert én sok országot bejártam, sokat tanultam sok király mellett, tanácsos is voltam, s úgy gondolom, jobban értek a vezetéshez, mint Királynőnél, mert nekem már van tapasztalatom a vezetésben, és sok új , jó dolgot mutathatok meg az országnak.

Egy ideig néma csend uralkodott, senki nem tudta, mi következik most. A Király törte meg elsőnek a csendet.

-Legyen hát!- ijedt moraj futott végig a tömegen, nem akartak hinni a fülüknek- Próbára teszlek Téged, s ha méltónak bizonyulsz, Te leszel a Király.

Mindenfelől elégedetlenkedő morgások hallatszottak, s rosszalló tekintetek irányultak a fiú felé, ám őt ez cseppet sem érdekelte. Mosolyogva állt a királyi trón előtt, méltóságteljesen meghajolt a király előtt, s beleegyezően bólintott:

-Legyen, ahogy  Felségem akarja. Várom hát a próbákat- folytatta továbbra is mosolyogva, mint aki tudja, nem mutathatnak neki semmi  olyat, ami megakadályozhatná célja elérésében.

 

A Király visszavonult a Tanácsossal, és néhány bölcs öreggel a tanácsterembe, hogy kitalálják, milyen próbák is legyenek a fiú előtt. Sokáig tanakodtak, majd amikor elkészültek, maguk elé hívatták a fiút.

-Először is..Mi a neved, te legény?- Kérdezte a Tanácsos, mert a nagy meglepetés, és ijedtség közepett el is felejtették megtudni, egyáltalán kicsoda a fiú.

-Kain vagyok, uram.

Nos, Kain, itt van Neked egy lista, mit kell kiállnod ahhoz, hogy méltó lehess szeretett Királyunk trónjára.

Kain átvette az igencsak hosszúra nyúlt listát, és mosolyogva nézte végig a próbákat. Egyedül az utolsó próbánál lett kicsit felhős a homloka, de az is gyorsan tovaszállt, s ismét kedélyesen nézett a Tanácsosra.

-Ez minden?- kérdezte pimaszul- s mennyi időt kapok mindezen próbák teljesítésére?

-Három heted van rá, egy nappal sem több!- hangzott a felelt, ugyanolyan gúnyosan, mint ahogy a kérdés elhangzott..

A Fiú szeme egy pillanatra mintha tűzvörössé vált volna,  de aztán nyugodtan válaszolt:

-Sok is , de legyen…akkor ráérek kicsit pihenni is.- azzal sarkon fordult, meg sem várva, akar-e még valamit mondani a Király, vagy a Tanácsos, s méltóságteljes léptekkel elhagyta a tróntermet.

A Tanácsos dermedten nézett utána, majd a Királyhoz fordult.

-Uram.. az utolsó próbát… azt nem tudja teljesíteni, igaz? Ugye, azt nem tudja?..

A Király csak némán intett, hogy hagyják magára, és gondolataiba mélyedve, életében először mély aggodalommal tekintett maga elé.

 

Teltek múltak a napok, s Kain valóban, egyre másra teljesítette a próbákat, mintha világéletében erre készült volna. Ahogy a próbákat kiállta, úgy kezdtek megbékülni vele az emberek, egyre többen kezdték kedvelni. Néha meghívták, egyen valamit náluk, vagy igyon egyet a kontójukra. Egyszóval, lassacskán belopta magát az emberek szívében. Látta ezt a Király is, sőt, mi tagadás, neki is tetszett a temperamentumos fiatalember, s már nem ellenezte annyira, hogy van egy új jelölt is. Csak egyvalaki volt, aki nem nézte jó szemmel a dolgok ilyetén alakulásat: Gyöngyike Királynő. Nem mintha féltékeny lett volna, inkább féltette Apját, s az országát… Hiszen, ki ez a jött-ment senki, aki egyszer csak belép ide, s közli, Ő király lesz. Nemi s ismerik, nem is élt velük eddig, ki tudja, merre járt, mit csinált?... Ilyen, és ehhez hasonló dolgok aggasztották,  ezért arra gondolt: csak egy valakitől kérhet tanácsot. Hiszen a határidő mindjárt lejár, s a fiú minden próbát kiállt eddig, már csak egy van vissza.

Hogy az mi, pontosan nem tudta, mert senki nem beszélt róla, senki nem tudta, kivéve  Kaint, Apját, és a Tanácsost.

Elindult hát,  azon a régen járt úton, melyen még Apjával lépkedetek ketten, s melyet rajtuk , és az előző Nagy Királyokon kívül senki nem ismerhetett: Az Egyszarvúhoz vezető úton. Úgy érezte ,csak az Ő tudásával, és bölcsességével lehet megoldani ezt a dolgot, más nem képes tanácsot adni neki. Néha hátrafordult, megnézni, nem követi-e senki, de szerencsére egyedül volt az éjszakai kis ösvényen, csak a hold világította neki az utat. Semmi neszt nem hallott, olyan csendes volt a vidék, mint talán még sohasem.

Reggel lett, mire elérte a kis tisztást, ahol Apja előhívta barátjukat, s fáradtan pihent meg egy árnyas fa alatt a rét szélén. Evett néhány szem gyümölcsöt, melyek az ágakról csüngtek alá, s ivott néhány korty harmatot, majd derűsen nézett végig a virágoktól tarkálló  tájon, s boldog volt, hogy újra itt lehet.

Fáradt volt ,de tudta, nem lankadhat most már, hiszen a cél előtte van, és sietnie kell, hiszen ma van az utolsó nap. Egyszer csak halk neszt hallott a háta mögül, s  amikor megfordult, ott állt előtte Egyszarvú.

-Már vártalak, Királynőm- mondta kedvesen- hallottam, mi történt, s tudtam, eljössz hozzám. Ne aggódj, minden rendben lesz- közelebb lépett, s hagyta Gyöngyike had simogassa meg arcát, simítson végig gyengéden orcáján, s közben mindvégig mosolygott.

- De még mennyire ,hogy rendben lesz!- Hallatszott  egy éles hang, s Kain állt velük szemben, alig pár lepésre. Gyöngyike nem értette, hogy kerülhetett ennyire közel hozzájuk anélkül, hogy meghallották volna.

-Hogy kerültél Te ide?! És hogy- hogy nem hallottunk meg?...Hát persze…mágia… Te is varázsló vagy! De akkor… hazudtál nekünk…nem lehetsz közülünk való, nálunk senki nem ért a mágiához…

- Ó, dehogynem. Kérdezd csak meg az Apádat!- nevetett fel Kain.-Ő majd megmondja neked, miért éltek ennyi ideig, és miért vagytok ennyi ideje együtt. De most ,elérkezett az én időm! Végre…

Egyszarvúhoz lépett, és megfogta a szarvát...kékes fény járta körül a kezét, amikor  az állathoz ért, s egyre jobban körülölelte őt, egyre fényesebben ragyogott. Aztán egyszer csak…apró kard járta át a szívét,  arcán meglepetés látszott, de továbbra sem engedte el a szarvat. Kain mögött Gyöngyike Apja állt, kezében tartva a kard markolatát, mely a fiú szívét járta át. A lány felsikoltott, s apjához szaladt, nyakába vetve magát, s hangosan zokogott.

-Apám, ki volt ez? Mit Akart  Éjsörénytől? – mert Egyszarvúnak Éjsörény volt a neve, melyet hollófekete sörény miatt kapott.

-A testvérem volt, de nem egyszarvú…- felelt a Király helyett Éjsörény. Ő egy sárkány volt,  akit valamikor nagyon régen elátkoztak, s az átkot csak akkor törhette volna meg, ha ihat a véremből. Tudta, hogy egyszarvúval csak az találkozhat, aki iciri-piciri király lesz, s ezért kiderítette, mi kell ahhoz, hogy valaki király lehessen, és amikor eljött az alkalom, megjelent. Tudta, nincs olyan próba, ami megállíthatná…kivéve az utolsót… igaz, Király?

-Én… ne haragudj…- térdelt le zokogva a Király- nem gondoltam volna, hogy meg teszi…

Mert az utolsó próba az volt, hogy meg kell találnia a az Egyszarvút, s el kell hozni annak a szarvát, csakis akkor lehet király Iciri-piciri országában.

-                     Nagyot hibáztam, kérlek, bocsáss meg- kérte  Éjsörényt. Fogadj el engem a lányom helyett, kérlek, had legyen Ő az uralkodó,…nekem már úgyis mindegy...majd azt mondjuk, elmentem az utolsó Útra…Kérlek, ne vedd el őt… kérlek…

Gyöngyike most értette csak, miért könyörög apja az Ő életéért: az, aki elárulja egy idegennek, hol élnek az egyszarvúak, az életével fizet, mint minden áruló. Nem tudhatja meg senki, hol lehet megtalálni őket, mert ha megtalálják, megölik őket a tudásukért, és a hatalmukért. Hiába van hatalmas erejük, mégis könnyen sebezhetőek, s oly törékenyek, hogy egész életüket kénytelenek titokban leélni. Valamikor régen az emberek rájöttek, micsoda hatalom rejlik egy egyszarvú szarvában, s ezért elkezdték vadászni őket. Sokszázan éltek itt régen, mára csak ketten maradtak…Éjsörény és a párja, Lylyen.

Gyöngyike hallotta legendákat az egyszarvúakról, s a kiirtásukról, de nem hitt bennük sosem. Amikor pedig először találkozott Éjsörénnyel, teljesen elfelejtette ezeket a történeteket, annyira boldog vot. De most…Kétségbeesett, nem akarta elveszíteni apját.

Ám ahogy Éjsörény szemébe nézett, látta, nincs remény. Erőt vett magán, s Apja mellé lépett. Megölelte, sokáig álltak így. Azután elbúcsúzott tőle, és könnyes szemmel nézte, mi történik.

Éjsörény a Király mellé lépett, s homlokát az övéhez szorította. Néhány pillanatig álltak így, majd Éjsörény hirtelen felemelte fejét, megrázta sörényét, majd hangosan nyerített egyet, hosszan, magas hangon elnyújtva, hogy beleremegtek a hegyek, s a környező erdő fáinak lombja közt mint gyermeksírás suttogott a szél fájdalmában. Gyöngyike szíve majd meghasadt, de tudta, nem tehet semmit, hát csak állt némán, és várta.

Amikor Éjsörény hangja elhalt, lassan lehajtotta a fejét, egyre jobban, mígnem szarva a Király szívével nem került egy magasságba, s lassan, óvatosan közelítette  meg. Amikor hozzáért, ugyanaz a kékes ragyogás cikázott apja körül is, mint korábban Kainon, csak erősebben,, és ez a ragyogás egyre erősödött. Egy idő után kénytelen volt eltakarni a szemét, annyira vakító volt a fény, s nem látta, mi is történik igazából. Azután összeesett, nem bírta tovább elviselni az ébrenlét fájó kínzását.

Amikor felébredt, Apja testét kereste szemével, de sehol sem látta. Éjsörény állt mellette, mintha eddig vigyázta volna az álmát, hogy míg védtelen, ne érhesse semmi baj.

Felállt, s az egyszarvúra nézett.

-Hol…hol van az apám?...Mit tettél vele?.. mondd meg, kérlek…- suttogta neki, s közben sírva ölelte az állat fejét.

-Nézd meg magad,- felelte Éjsörény, s fejével  intve jelezte, merre menjen.

Gyöngyike félve lépdelt a magas fűben, s akkor meglátta… Egy fa földig érő lombjai alatt Éjsörény párja feküdt, Napsugár.  Hozzábújva, összegömbölyödve egy  kékes fényben ragyogó kis egyszarvú aludta édesen álmát. Először nem értette, de aztán szívét öröm járta át: Éjsörény nem ölte meg apját, helyette új életet adott neki. Boldogan fúrta arcát az egyszarvú éjfekete sörényébe, s az örömkönnyektől elhaló hangon csak ennyit suttogott:

-Köszönöm Neked, Éjsörény…Köszönöm…

 

 

Vége…?

 

 

 

 

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.