Hadd írjak le néhány gondolatot az együttlétről, ami ma foglalkoztatott, néhány személyes tapasztalatot követően. Előrebocsátom, hogy mint mindig, most is csak a saját nézőpontom képviselem, ezért lesz majd, aki egyetért  velem és lesz, aki nem. Mindenki a maga szájíze szerint vélekedik, ki-ki eldöntheti, miről mit gondol (szerencsére)

               Az első gondolatom az volt, hogy a magány és az együttlét mennyire karöltve jelenik meg az emberi gondolatok közt. Nem csak azért, mert alapvetően elfogadott, hogy akkor vagyunk magányosak, amikor egyedül vagyunk, és nem csak amiatt, mert a két fogalmat gondolati szinten is társítjuk a szocializáltságunk miatt. Zárójelben jegyezném meg, hogy az ember társaságban sokkal magányosabbnak érezheti magát véleményem szerint, mintha csak egyszerűen egyedül van. Hogy melyik fogalom mit takar, most talán nem mennék bele mélyebben, azt gondolom, mindenki tisztában van vele, mire gondolok.

                Magányosnak lenni sokféleképpen lehet, ahogyan együtt lenni valakivel, valakikkel is sokféleképp lehet. Együttlét alatt itt nem a randevúkat, vagy a baráti sörözéseket értem csak, hanem bármilyen, a mindennapi életben előforduló helyzeteket. Általános emberi kapcsolatokról beszélek, ahol a felek többé-kevésbé egyenrangúakként vesznek részt, és nincsenek kifejezett alá-fölérendelt szerepek (pl munka-kapcsolat). Barátság, párkapcsolat, vagy akármilyen személyes, magunk választott kapcsolatforma, amire jelen esetben gondolok, nem részletezném ezt sem tovább, talán így is túl bő lére eresztettem már a „bevezetőmet”.

                Hmm.. Kezdeném talán a magánnyal, ez az, amit elvileg mindenki sokkal jobban ismer. Azt gondolom, ritka az olyan ember, aki élete során legalább egyszer nem érezte már magát magányosnak, meg nem értettnek, vagy nem gondolta úgy, hogy egyedül van, magára maradt. Az ok rengeteg féle lehet, és magány alatt nem csak a fizikai egyedüllétet értem, inkább a szellemire gondolok most. Néha a magány kifejezetten jó és szükséges. Amikor az ember komolyabb döntéseket hoz, nagyobb változásokra, változtatásokra készül, mindig egyedül dönt, még akkor is, ha szükségesnek vélte kikérni valaki véleményét. A döntéseinket befolyásolhatják, de ettől azokat a döntéseket mi hozzuk meg, egyedül, ennél fogva csak és kizárólag mi vagyunk érte a felelősek. De nyilván, a felelősségvállalás már egy másik téma, majd máskor talán… Persze, általában az emberek a magányt negatív élményként kezelik, ekképp is élik meg, így lesz hatással az életükre. Ez az egyik leggyakoribb oka annak, hogy manapság az emberek különböző, értelmetlen és érzéketlen kapcsolatokba menekülnek. Nyilván a felgyorsult életvitel, a rengeteg stressz és még ezer dolog az, ami az embereket arra sarkallja, hogy ne akarjanak egyedül lenni, még akkor sem, ha arra lenne a legnagyobb szükségük. Egyedül lenni (párkapcsolati szinten) rengeteg embernek szinte már-már elfogadhatatlannak tűnik. Ezért válnak meg nehezen a családjuktól, az épp aktuális párjuktól, ezért (is) lehet rettentő nehéz egy válás, vagy munkahelyváltás. A pszichológiai kifejezés erre a „kapcsolatfüggő”, bár a determinálás más jellegű, mert csak bizonyos emberekre használja, én pedig úgy vélem, (miután az ember alapvetően társas lény) hogy ez az emberek kb kilencven százalékára igaz. A legnagyobb gond az, hogy ez a sok „muszáj-lennem-valakivel-valahogy” kapcsolat nem igazi, tartalmas kapcsolat. Lassan megszűnik az a régi „szokás”, hogy egy kapcsolat értékeket és valódi érzelmeket tartalmazzon, akár baráti, akár szerelmi, akár csak felszínes ismeretségeknél is. ( Jelen esetben a felszínes alatt például egy kollegiális viszonyt értek, ahol magasabb szintű elvárások és értékek nem valósulnak/valósulhatnak meg, de alapszintű minőségek is hiányoznak már, mint pl. őszinteség, tiszteletadás, etc.) Főként a mai kor fiataljainak párkapcsolati rendszereiben figyelhető meg ez a fajta negatív változás: találomra, különösebb elvárások nélkül választanak maguk mellé valakit, s ha a hasraütéses módszer nem válik be ( és többnyire nem válik be), akkor nem értékelik át a kapcsolat minőségét, hanem külső tényezőket okolva továbblépnek és egy újabb hasonszőrű „kapcsolatba” kezdenek. Nyilván a kompromisszumok és a kapcsolat megtartásáért folytatott küzdelem eltűnik idővel, hiszen alapból nincs komolyabb indok a másik megtartásáért való „harchoz”. Ezt a fajta gondolkodásmódot régiesnek, avétosnak találják, s úgy élik le az életüket, hogy akár egyetlen komolyabb értékekkel és magasabb minőséggel rendelkező kapcsolattal is bírtak volna valaha.

                Másrészről, mint említettem, a magány hasznos is lehet. Az emberek igyekeznek különféle okokat találni arra, hogy miért legyenek együtt másokkal, de pont azzal nem töltenek el elég időt, akivel erre a legnagyobb szükség lenne: önmagukkal. Gyakori kifejezés manapság az „önmegvalósítás”. Láthatunk rengeteg különböző korú és kvalitású embert, aki mindenáron meg akarja valósítani önmagát, be akarja teljesíteni földi életének és létezésének (általa vélt) értelmét jelentő útját, de a többség nem tudja, hogy kezdjen hozzá, vagy pedig teljesen rossz irányból közelít a kérdés felé, és aztán teljesen rossz irányba indul el. (Van, aki azt mondja, nincs rossz kérdés, csak rossz válasz, van, aki szerint pedig nincs rossz válasz, csak rossz kérdés. Egy apró gondolat ehhez: Ha egy étteremben kérek egy pohár vizet, de nem mondom meg, hogy szénsavasat kérek-e, v menteset, citrommal vagy a nélkül, és a pincér nem azt hozza, amire én gondoltam, melyikünk volt a hibás?... Ő, mert nem kérdezett, én, mert rossz választ adtam, mindketten?...) Mások a boldogság elérését tűzik ki céljukként, és itt aztán el is akadnak. Ha megkérdezed tőlük, hogy mi jelenti a boldogságot számukra, sablonválaszokat kapsz: jó élet, jó fizetés, anyagi biztonság… Jó, ha tudod, mi az, amit szeretnél elérni. De önmagában kevés. Nem elég tudni, mit akarsz, arra kell rájönni, hogyan érheted ezt el! És a többség itt bukik el. Mert ahhoz, hogy megtaláld a hogyant, először azt kell megtalálnod, mit is akarsz pontosan. Ehhez pedig az szükséges, hogy megismerd saját magad, hogy konkrét elképzeléseid legyenek magadról, és hogy rendelkezz egy realitás-közeli énképpel. Példa: cél, hogy lefogyj. Ez a cél addig cél marad, amíg nem találod ki, hogy pontosan hogy tudsz lefogyni. Ehhez pedig arra van szükség, hogy felmérd önmagad:milyen vagy, milyen akarsz lenni, mire vagy képes, és hogy mik a lehetőségeid. Majd ez alapján készíteni egy tervet lépésről lépésre. Másképp nem megy, bárki is állítson mást.

                Most pedig az együttlétről néhány gondolat. Kezdeném talán a sokak számára valószínűleg legfelháborítóbbnak vélt gondolataim egyikével: az együttlét fontosságát az emberek túlértékelik. Legyen szó bármilyen jellegű kapcsolatról. A probléma onnan ered, hogy ha valakivel együtt vagyunk, azonnal kialakul az a késztetés, hogy együtt kell lennünk vele. Egy példa az érthetőség kedvéért: Együtt utazol valakivel a vonaton, és akár napokra is össze vagy vele zárva (ha ezt nehéz elképzelni, egy feszítettebb helyzet, ha beszorulsz valakivel egy liftbe néhány órára). Teljesen idegen a számodra a másik ember, de elkezd kialakulni benned egy kényelmetlen érzés, amit általában az úgynevezett „kínos csend” vált ki. Hogy ne érezzétek magatokat kellemetlenül, valamelyikőtök előbb-utóbb beszélgetést fog kezdeményezni, de legalábbis minimális szintű kapcsolatot fog létesíteni. Kényszert érzel rá, hogy így tégy, pedig valójában semmi okod rá. Társadalmi beidegződés, szocializálódás, csak ennyi.

                Ugyanez megjelenik személyesebb, érzelmi szinteken is. Ha mondjuk lentről haladunk felfelé (értsd: kis érzelmi jelleggel rendelkező kapcsolattól a mélyebb érzelmekkel rendelkező felé) ez általában hatványozódik. Példa: ismét a kollegiális viszony. Huzamosabb ideig egy légtérben kell lenned egy kollégáddal, akiről annyit tudsz, hogy ő is ugyanannál a cégnél dolgozik, ahol te, bár nem vagytok közvetlen munkatársak, egy idő után egyikőtök kezdeményezni fog, mert hát „mégiscsak a mi kutyánk kölyke”. Osztálytársaknál felnőttképzés során főként ugyanez lehet a helyzet.

                A két (szerintem) legmélyebb érzelmekkel rendelkező kapcsolatkör a párkapcsolat (a család is hasonló, mint olyan - szülők, testvérek, stb. - de az jellegéből adódóan mégis egy más szinten mozgó kapcsolatrendszer, ebbe nem mennék most bele), illetve a baráti kapcsolat (és itt most nem a haverokra gondolok, akikkel el lehet menni sörözni, de azt sem tudják, él-e még az anyánk, vagy a csajokra ,akikkel el lehet menni kávézgatni, de fogalmuk sincs, hogy milyen könyveket szeretünk, hanem értékekkel bíró, érzelmi alapokra is helyezett barátságokra).

                Ennél a két fajta kapcsolatnál az együttlét, illetve a „kényszeres együttlét” elég érdekes lehet. Mivel ezeken a szinteken a legintenzívebbek az érzelmi reakciók is, egy-egy együttlét elsülhet nagyon jól, és nagyon rosszul is. Alapvető gond az a bizonyos „kínos csend”, amit gyakran párok sem tudnak hova tenni. Persze, ennek oka van, és mint mindig, ez az ok bennünk keresendő, saját „hiba”. Elsődleges ok az „együttlét” szó és cselekvés félreértelmezése, amiből a gondolatom fakadt, miszerint az együttlétek túl vannak értékelve. Kicsit bővebben, hogy érthető is legyen: a félreértések egyik oka a kevés kommunikáció, nyilván- a párok nem beszélik meg, milyen együttlétekre vágynak, csak próbálják kitalálni, mi lenne jó a másiknak, vagy rosszabb esetben önösen „szervezik meg” az együttléteket. Másik félreértés (szerintem) hogy azt gondolják az emberek- és ebben a kialakult rohanó életstílus is nagyban „ludas”- hogy az együttlétnek mindenképp aktívnak kell lennie. Nyilván nem arra gondoltam, hogy alszunk egymás mellett, és az elég. De… Beszélgetni minden hülye tud, sőt, mondják, hogy két ember akkor érti meg egymást a legjobban, ha mindegyik a magáét mondja, a másik pedig elhiteti vele, hogy figyel rá. Együtt hallgatni viszont sokkal nehezebb tud lenni, mint gondolnánk. Pontosan a fentebb említett „kínos csend szindróma” miatt. Persze, sokan képesek rá, de a többség a csendet negatív jelként értelmezi (Nem szól hozzám, most mi baja lehet?.. Megbántottam? Rosszat mondtam, vagy tettem?), tehát a csend kétséget, bizonytalanságot okoz. És alapvető emberi tulajdonság, hogy ha az ember nem tud valamit, bizonytalan, automatikusan elkezd különféle elméleteket gyártani (lsd. feljebb) Az pedig logikus, hogy a tudatlanság gyakran ostoba cselekedeteket és érzelmeket is szül (féltékenység, paranoia, stb…) Vicces hogy itt is a kommunikáció hiánya, illetve a félreértelmezése a gond. Hiszen a hallgatás is egyfajta kommunikáció.

                 A hallgatás az, ami a barátságnál könnyebben áthidalható „probléma”, mint egy párkapcsolatban. Már csak az érzelmi töltések miatt is, illetve a másik nagyon fontos dolog a „megfelelni akarás”. Ez főleg a kapcsolatok elején jellemző nyilván, amikor mindkét fél igyekszik a legjobbat mutatni magából, és mindenáron meg akar felelni a másik - sztereotípiák, korábbi tapasztalatok és egyéb beidegződések által támasztott- elvárásainak. Egy baráti kapcsolatnál ez a fajta „kényszer” nem, vagy alig jelentkezik, ezért könnyebb áthidalni, nem okoz komolyabb problémát. Egy párkapcsolatnál viszont, ha az egyik megkérdezi a másikat, hogy „Min gondolkodsz?”, és az erre adott válasz a „Semmin”, akkor a másik azonnal biztossá válik benne, hogy de az igenis gondolkodik valamin ,csak valamilyen indokkal nem akarja elmondani, beavatni őt. Ez pedig szülhet komoly vitákat, sőt a későbbiek során gyakran hallható az „Elegem van belőle, hogy Te semmit nem mondasz el nekem!” mondat. Pedig egyszerűen csak nincs mit elmondani.

                Ellentmondásnak hangzik, de sokszor jól esik együtt lenni a másikkal úgy, hogy közben csak önmagunkkal vagyunk, vagy csak elvagyunk egymás mellett. Ez alatt nem azt értem, hogy elvárom a másiktól, hogy figyeljen rám, én pedig nem foglalkozom vele, vagy egyszerűen csak közömbösen elüldögélünk egymás mellett. Arra az érzésre gondolok, ami akkor jár át, amikor egyszerűen csak elég tudni, hogy a másik a közeledben van. Tudod, hogy beszélhetsz vele, ha akarsz, de nem muszáj, ott van melletted, és mégis foglalkozhatsz a saját gondolataiddal. Engem például semmi nem tud úgy megnyugtatni, mint ha a párom ölébe hajthatom a fejem, és csak csendben élvezhetem a társaságát, vagy csak hallgatom őt, de nem kell válaszolnom, nem kell beszélnem, mégsem érzi úgy, hogy nem figyelek rá, nem törődöm vele.

                És sokszor, azt gondolom, egy barátnál is elég, ha annyit tudunk, hogy ott van mellettünk. Nem kellenek a szavak, nem kötelező mindenáron beszélni, és elmondani minden egyes gondolatunkat, de tudjuk, hogy van mellettünk valaki, és ha akarjuk, elmondhatjuk neki, ő pedig nekünk.

 Egy záró gondolat még:

„Gyakran a kimondott szavakat sem halljuk meg, és a nekünk címzett mondatokat sem értjük. A csendet csak ritkán halljuk meg, s amikor halljuk, sosem értjük...”  (Cyan Willow)  

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.