Volt egyszer egy kisfiú, aki sohasem hitt magában…

Talán…így kellene kezdenem ezt a történetet. És talán…így is kezdem…

            Volt egyszer egy kisfiú, aki sohasem hitt magában. Ha a tükörbe nézett, nem látott mást, csak saját kudarcát. Ha magára gondolt, nem látott mást, csak tehetetlenséget. És ha másokra nézett, nem látott mást, csak a saját szerencsétlenségét.

            Örökös háború dúlt a lelkében, és sosem nyugodott. Úgy érezte, az élete hétköznapi, de valahol a lelke mélyén tudta… Ő többre hivatott. Ő nem lehet csak egy egyszerű kisfiú. Nem lehet, hogy semmiben ne különbözzön a társaitól, nem lehet, hogy Ő nem jobb, mint a többiek. Egyszerűen tudta: Neki valami fontos dolga van a világbon. De ugyanakkor érezte: Ő is csak egy a sok kisfiú közül, nem különbözik a többiektől, és nem jobb, mint bárki más.

            Ez a kettősség emésztette Őt napról napra, nem tudott mit kezdeni vele, és az élete kétségek közt zajlott. Várta élete nagy kalandját, úgy, hogy tudta, sosem jön el. Várta a lehetőséget, hogy megmutassa, van benne valami, ami másban nincs; úgy, hogy tudta, mások jobbak nála.

            Sosem volt kitűnő semmiből. Nem Ő volt a leggyorsabb futó, nem Ő rajzolt a legszebben, nem Ő volt a legokosabb tanuló az iskolában, nem Ő mondta a legszebben a verseket az iskolában, és nem Ő olvasott a legszebben. Semmivel nem tűnt ki társai közül sosem. Talán csak vadsága, és hihetetlen falai, amelyekkel körbevette magát, emelték ki Őt a többiek közül. Nehezen barátkozott, és még nehezebben bízott akárkiben is. Korán megtanulta, csak magára számíthat, ezért nem is akart senkire támaszkodni soha. Lenni akart valaki, valaki különleges, akire mindenki felnéz, akiről mindenki tudja, kicsoda, ha meghallja a nevét, azt akarta, hogy ismerjék.

            És egy nap… eljött a lehetőség a számára, anélkül, hogy tudta volna, anélkül, hogy észrevette volna….

            Volt egy barátja, egy lány, akit mindenkinél jobban szeretett. Ő még nem tudta, mert gyermek volt, ezt az érzést szerelemnek hívják a felnőttek. Jobban szerette ezt a lányt, mint bárki mást a világon, beleértve a családját, és a legjobb barátját is… aki igazából sosem volt. A kapcsolatuk régóta tartott, több éve már, amióta ebbe az iskolába járt. Talán azért találtak egymásra, mert hasonló környezetben éltek… Egyiküknek sem volt rendes családja, és egyikük sem élt szép életet. Az egyetlen örömet egymásnak jelentették. Az otthon elszenvedett verésekért csak a másik mosolya kárpótolta őket, egymás gyermekien őszinte nevetése, és azok a pillanatok, amikor igazán ketten lehettek.

            Néha lementek a kertbe, és lefeküdtek a térdig érő fűbe, egymás mellé, és csak feküdtek szótlan. Tudták, nem számít, mi lesz este, nem számít, megverik-e őket, vagy sem, mert most minden szép és jó, mert együtt vannak, s mert nem lehet semmi bajuk, míg a másik ott van mellettük. Néha a lány szobájában üldögéltek és beszélgettek, vagy csak feküdtek egymás mellett csendesen…Annyira megnyugtató volt a jelenlétük egymás számára, hogy az idő múlása ilyenkor fel sem tűnt. Gyakran esett hát meg, hogy a fiú a lány mellett aludt el, és ott is ébredt reggel. Ilyenkor mindig boldog álmot látott, s az ébredés is olyan szép volt, amilyen soha máskor nem lehetett. De mint minden jónak, ennek is vége kellett szakadjon egyszer.

            Egy komor téli napon a lányt betegség támadta meg, senki sem tudta megmondani, miféle. Orvostól orvosig mentek, de mindhiába: egyik sem tudta megmondani, mi baja lehet. Napról napra gyengébb lett, nem evett, inni is csak alig ivott, és szinte örökké lángolt a homloka; lázas volt mindig.

            A fiú mindennap mellette volt, nem hagyta cserben a barátját. Ott ült mellette délután iskola után, és elmesélte, mi történt aznap. Mesét olvasott neki egy szép képes könyvből, elolvasta az épp aktuális pletykákat, és híreket, felsorolta a szerencsejáték nyerőszámait, elmondta, melyik boltban mi akciós, és melyik filmet vetítik a héten. Gyakran aludt el a lány betegágya mellett, anélkül, hogy észrevette volna. A lány ilyenkor kezét a fiú fején nyugtatta, cirógatta a haját, és ha fájt is valamije, nem érezte, mert végtelenül boldog volt, hogy kedves barátja mellette van. A fiú néha felébredt, és akaratlanul pici csókot lehelt a lány apró, láztól nyirkos tenyerébe, és csak nézte az alvó szépséget, nem tudván betelni annak látványával. Néha észre sem vette, és máris reggel volt, s mennie kellett az iskolába. A szíve szakadt meg, mert nem akarta egy percre sem magára hagyni barátját, de tudta, menni kell. Valakinek el kell hoznia a leckét, el kell mesélnie a napi eseményeket.

            Egy reggel, amikor éppen a lánytól tartott az iskolába, egy ismeretlen nő állt meg előtte. Idős, aszott nénike volt, éveinek súlyától görnyedten járt-kelt a világban, s oly törékenynek nézett ki, mint egy gyenge porcelán baba. Bőre csontfehér volt, arcán a ráncok számtalan barázdát vájtak, s egykoron tündöklő szépsége az idő martalékává lett. Ruhája fekete volt, mint az éjszaka, a fiú nem tudta volna megmondani, egyrészes volt-e, vagy több részből állt-e. A megjelenése ijesztő volt, de az illata… az illata bódító volt, olyan, amilyet még sosem érzett ezelőtt.

            -Ugye, szeretnéd megmenteni a kis barátnődet?- kérdezte az idős néni károgó varjú hangon.- ugye, nem akarod, hogy soha többet ne tudj vele játszani? Hogy soha többé ne beszélgethessetek az udvaron a térdig érő fűben fekve, vagy a szobájában?- károgott tovább reszelős hangján

            A fiú először megrémült: honnan tudja ez az idegen ezeket a dolgokat, talán figyelte őket ?... talán nem véletlen, hogy megállította őt?...

            -Nem, nem szeretném- válaszolta ő megszeppenten- Bármit megadnék, hogy meggyógyuljon! - Kiáltott fel hirtelen.

            -Bármit? – kérdezte a néni kaján mosollyal az arcán.- Biztos vagy benne, hogy bármit?

            - Igen- felelte Ő elszántan.- Bármit.

            - Nos, én tudok Neked segíteni, de annak nagy ára van.

            - De…nekem nincs pénzem….- felelte a fiú szomorúan.- Hogyan tudnék én fizetni a segítségért?...

            - Ó, ne aggódj, nem kell most fizetned, és nem is pénzt kérek a segítségemért..- nevetett fel a banya, s arcán gonosz vigyorral folytatta- megmentem a kis barátnődet, cserébe most nem kérek semmit. De ha eljövök, bármit kérek, meg kell add nekem! Világos?!

            -Bármit, csak mentsd meg, kérlek!- könyörgött a fiú. – Nélküle nem ér semmit az életem…- mondta, s arcán egy fénylő könnycsepp gördült le. Szemében a lány iránt érzett minden szeretetével nézett az öregasszonyra, s kérve-könyörgőn kulcsolta össze kezét a mellkasa előtt.- Ha tudsz segíteni, mentsd meg őt, kérlek…könyörgök, - esett térdre, s zokogott hangosan.

            Az öregasszony egy darabig nem szólt semmit, csak nézte az apró, térdeplő fiúcskát, s gondolataiba merült. Azután ráhúzott egyet a fiú hátára egy vaskos pálcával, s kemény hangon szólt:

            -Megmentem… de ne feledd, ha eljövök, nekem kell adnod, amit kérek. –szólt, s hirtelen eltűnt.

            A fiú boldog volt, örömében folytak már a könnyek, s feledve az iskolát rohant vissza a lányhoz. Amint belépett az ajtón, érezte, valami megváltozott. Látta, hogy a másik jobban van, arcába visszatért az élet, s egyre jobban érzi magát. Az ágy mellé lépett, s úgy figyelte a lányt. Az percről percre nyerte vissza erejét, s alig egy fertály óra múlva mintha mi sem történt volna, újra együtt feküdtek az udvaron a térdig érő fűben, s ábrándoztak a felhőket bámulva.

             A fiú hirtelen éles fájdalmat érzett a bal karján, s odapillantva rémülten ült fel. Karjába egy szöveg égett bele, húsát marva, mégpedig ez: „Három nap múlva elveszem, ami ez enyém” girbe-gurba betűk voltak, mintha csak egy kisiskolás írta volna őket, csakhogy ezeket a betűket nem toll rótta le, hanem égő fájdalom és maró szenvedés. Gyorsan lehúzta  felgyűrt ingujját, hogy a lány ne láthassa meg a szöveget, s visszafeküdt mellé.

            -Mi az? Bolha csípett?- kérdezte kacagva, s gyöngyöző nevetése nap utolsó sugaraiba kapaszkodva emelkedett fel a széllel az égre.

            - Á..nem… csak egy..öö… megszúrt egy fűszál- mondta ő zavartan, remélve, hogy a másik elhiszi, amit mond.

            - Ó, hogy ti fiúk milyen kis gyenge virágszálak vagytok…s titeket visznek katonának…- nevetett tovább a lány, s nem is fordított több figyelmet a dologora, inkább az álmairól kezdett beszélni. A fiú örömmel hallgatta, könyökelve figyelte a másik arcát, s szinte itta annak szavait. Boldog volt, hogy ismét együtt lehetnek, és szinte teljesen el is feledkezett a feliratról, ami a karját égette.

            Az idő telt- múlt, s eljött a harmadik nap éjszakája. A fiú tudta, ma este meglátogatja Őt az idős hölgy ,ezért napközben igyekezett annyi időt a lánnyal tölteni, amennyit csak lehetett. Ahogy leszállt az este, bezárkózott a szobájába, és várta a banya eljövetelét. Érezte, hogy a bezárt ajtó nem fog nehézséget okozni, simán átjut rajta.

            Furcsamód teljesen nyugodt volt, nem érzett semmi izgalmat, vagy félelmet, inkább csak kíváncsi volt, vajon mit fog tőle kérni a nő.

            Nem sokkal éjfél után meg is jelent az öreg hölgy, s a fiú elé állva eképp szólt:

            -Itt vagyok hát, eljöttem a fizetségemért. Ugye, emlékszel még, miben állapodtunk meg? Azt kérhetek, amit akarok. Ugye, emlékszel?!- rikoltotta éles varjú hangján ,s csillogó fekete szemeivel a fiút fürkészte.

            - Igen, emlékszem. S meg is tartom a szavam, mint ígértem. Kérhetsz bármit, mert hálás vagyok neked, hogy megmentetted azt, akit a legjobban szeretek.

- Jól van tehát!- kiáltott a banya, s csúf arca mosolyra derült. – El kell, hogy mondjak Neked valamit. A kis barátnődet csak úgy tudtam megmenteni, hogy a szívem felét neki adtam. De mivel én öreg vagyok, ez csak három napot jelentett, ha nem kap új szívet, meghal. Ezért nekem kell adnod a szívedet, mert amíg én élek, addig él ő is. Érted, ugye?...

A fiú nem gondolkodott egy percig sem, azonnal rávágta:

-Ha ezzel megmenthetem az életét, akkor vedd el a szívem,  nem ellenkezem. De ha becsapsz engem, visszatérek holtomból, és sohasem lesz nyugtod, amíg élsz, s azután sem. Remélem, értjük egymást!- felelte dacosan, s merőn nézett a banya szemébe.

-Rendben, legyen hát- válaszolt a másik, s egy hirtelen mozdulattal elvette az ifjú szívét, s a sajátja helyére tette. Ígéretét megtartotta, a lánynak sohasem volt semmi baja, nem lett beteg , és boldogan élt, amíg…amíg mindketten boldogan éltek.

A fiú pedig boldogan halt meg azért, akit szívből szeretett….

Volt egyszer egy kisfiú, aki sohasem hitt magában…. Te vajon…tudnál hinni benne?...

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.