Felnézett a fényesen ragyogó kék égre, s egy pillanatra újra élte a napot, amikor megismerkedtek.

Szombat volt, s a vásár napja, ugyanily rekkenő meleggel, a piactér akkor is telve volt emberekkel, kofákkal, akik portékájuk kínálták egymást túlkiabálva, s tarka-barka hömpölygő áradattal, akik alkudozva próbáltak halat, húst, kenyeret, vagy épp más, hasznos, vagy haszontalan csecse-becsét szerezni maguknak.

Épp a kovácstól tartott hazafelé, amikor megpillantotta, egy posztóárus bódéja előtt állt, s kelmét válogatott magának. Gyönyörű volt, ahogy ott állt, s mosolyogva próbálgatta a különböző színű selyem holmikat, értőn vizsgálgatva anyaguk, súlyuk, s látszott, hogy elégedett azzal, amit talált. Nem hallotta, miről beszélget az árussal, de úgy tűnt, régtől ismerhetik egymást, mert beszéd közben az árus kijött a bódéból, s mellé lépve beszélgettek tovább, néha-néha hangosan felkacagva.  Egy pillanatra felé fordult, s meglátta azt a szépséges arcot, amely azonnal rabul ejtette a szívét.  Egy villanás volt csupán, nem több, de elég volt, hogy elhatározza, meg kell ismernie ezt a lányt.

A következő pillanatban a lány már el is tűnt, akárhogy kereste is a tekintetével, nem találta. Egyetlen megoldást látott csak, megtudni az árustól, ki volt a lány, hol lakik, s hogy ismerhetné meg…

 

Lenézett, látta a színes tömeget maga előtt; őt bámulta mind, ki félelemmel, ki tisztelettel a szemében, néhány ismerős arc, s rengeteg ismeretlen, akik csak azért  jöttek ma el, hogy láthassák őt.

Szólnia kellett volna, de nem akart. Miért kellett volna bármit is mondania ennek a sok idegennek? Nem ismerte őket, s ők nem ismerték őt. Amit tett, a maga dolga volt, s a Nagyúré. Kettejükre tartozott csupán. A Nagyúr…

Másik kép villant fel előtte, a férfié, akinek nevét senki nem ejthette ki a száján, mindenki csak  úgy emlegette, „ A Nagyúr”. Övé volt minden, és szinte mindenki a környéken. Vagyona talán még a királyénál is nagyobb volt, azt suttogták a népek. Mindenki örült, amikor kihirdették, hogy mostantól Ő irányít majd itt mindent, mert igazságos  és becsületes ember hírében állt, aki nem átallotta csökkenteni az adót akkor, amikor a király emelést követelt, s ha egy jobbágynak bajos ügye akadt, akár egy nemes emberrel is, mindig igazságosan járt el, nem ritkán a gazdagok ellenére.  Ezért a nemesek félték, a jobbágyok pedig tisztelték, szerették, s örömmel adóztak neki, néha többet is, mint azt kérte. Ő is ugyanígy érzett a Nagyúr felé, egészen addig a napig…

 

Ott álltak apja birtokának udvarán, kéz a kézben Vele, s csak arra vártak, hogy az Atya végre törvényesen is egymásnak adja őket.

Végignézett Miriamon: aranyszínű selyemruhát viselt, melynek minden szegélyét lila sávok fedték el. A felső rész finoman simult rá alakjára, mély kivágással a keblei felett, kihangsúlyozva karcsú derekának kecses ívét; a szoknya pedig lágyan omló redőkben omlott alá, mintegy feleltként a felső rész szorosságára. A felső rész kivágásait sok-sok kis csipke-rózsa díszítette, mindegyikük a lila szín valamely árnyalatában pompázott, a ruha mégsem tűnt túl színesnek, kihívónak, vagy tarka-barkának. Hosszú, barna haját, mely egészen derekáig ért, szabadon engedte, s a gyengéd nyári szellő fel-felkapott egy tincset, homlokát mezei virágokból font színes koszorú díszítette…Egyszerűen gyönyörű volt, ahogy  ott állt vele szemben, a lemenő nap aranyló sugarainak fényétől körülölelve…

 

Újra a tömegre pillantott, s a várkapunál strázsáló őrökre. Egy pillanatig nem hitte el, hogy mindaz megtörtént, ami miatt most itt kellett állnia. Egy pillanatig remélte, hogy az egész csak egy álom, és ha felébred, minden ott folytatódik majd, ahol abbamaradt: Miriammal közös életének kezdetén…

 

Sötét árnyként lopózott az éjszakában, szívében hideg elszántsággal. Nem érzett félelmet, sem izgalmat, a gyűlölet vezette minden mozdulatát, az előre kiszámított lépések mindegyikét. Amikor elérte az első őrt, egy pillanatra megtorpant, várva az alkalmas pillanatra. Egy szívdobbanással később gondolkodás nélkül lépett a megtermett férfi háta mögé, jobbjával hátulról fogta be a száját, s mire amaz felocsúdhatott volna, elvágta a torkát egyetlen határozott, hangtalan mozdulattal. A vér lüktetve tört elő,s a falat vörösre festette a kapu mellett, az őr még néhányat hörgött, rángatózott, miközben a földre engedte, aztán tágra nyílt szemekkel, némán feküdt a földön, torkából még mindig csordogáló vérével.

Fellopózott a várfalra, s másodiknak a két íjászt vette célba. Két hangtalan villanás, két hajító-tőr két szemgolyóban, két élettelen test puffanása a földön. Még háromszor ismétlődött meg ugyanez a várfal többi részén, még hat ártalmatlanná tett őrszem.

A hátsóudvar felé vette az irányt, a kutyák ketreceihez. Ocsmány, fekete, hatalmas dögök voltak. Hangosak, és veszélyesek, mind a huszonhárom egyetlen hatalmas ketrecbe zárva. Pár darab mérgezett húscafat, melyen morogva verekedtek egymással. Ősrégi trükk… Alig két perc, s már csak öt istenverte dög maradt talpon, nekik nem jutott a húsból. Öt pendülés, öt kilőtt nyílvessző, öt döglött pokolfajzat.

Nézte a dögöket, s arra gondolt, ma éjszaka így lesz kiterítve mindenki ebben az istentelen koszfészekben. Nézte a dögöket, s arra gondolt, ma éjszaka épp egy éve annak, hogy hasonló módon terítették ki őt is, ugyanennek a várnak az udvarán, a holdfénynél.

 

Döngő léptekkel közeledett a szoba felé, szívén izgalom lett úrrá, lelkét perzselte, égette a vágy. Tudta, hogy eljön ez a nap, s remélte, mielőbb. Ott állt Miriam szobájának ajtaja előtt, egy percig meredten bámulta az ajtót, majd egy határozott mozdulattal benyitott. A lány az ágyon feküdt, még mindig rajta volt az esküvői ruha, s csendesen aludt. Megállt az ágy mellett, s félrehúzta a pillekönnyű baldachint, hogy láthassa, nem csak álmodik, a lány valóban ott fekszik előtte. Csak bámult rá, mint egy kisgyermek az ajándékára, mit oly régóta várt,s most nem akarja elhinni, hogy végre megkapta. Kezét lassan nyújtotta a lány arca felé, félve, hogyha megérinti, akkor a látomás szertefoszlik, s a gyönyörű angyal elillan előle. De nem, megérintette haját, melyen még ott viráglott a koszorú, s gyengéden megsimogatta azt, arcához emelve egy tincset, mélyen beszívta annak illatát. Azután az arcot simogatta meg, a puha, bársonyos ajkakon húzta végig ujjait, középső ujjának hegyével követte a nemes ívű szemöldök vonalát, megcirógatta a szép állat, majd lefelé indult a sima nyakon, megérintve az alatta lévő csontot, s elkalandozva a keblek lágy, mégis kemény halmán. Agyát elöntötte a forró vágy, s fülében vadul lüktetett a vér, ereit szétfeszítette a mámor utáni sóvárgás, szemeire vérvörös köd borult, s megvadult állatként tépte le a ruhát a lány felsőtestéről. Miriam szemei hirtelen kinyíltak, s egyszerre volt bennünk értetlenség, fájdalom, félelem, és rettegés. Hirtelen nem tudta, hol van, éles fájdalom nyilallt a testébe, s vadul követelőző kezek markolták, tépték melleit, s megrettent az arctól, amit maga előtt látott, mert még sosem látta ilyennek azelőtt. Mindig kedves, gyengéd és nemes vonásait most valami állatias groteszk düh torzította el, szemeinek szinte csak a fehérje látszott, s szájából habos nyál csorgott ki. Élesen sikoltott fel, s sikolya betöltötte az egész várat, minden üres szoba faláról visszaverődött, s minden alvó szeméből kiverte az álmot, talán csak a saját hányásában részegen fekvő strázsa aludt hangosan hortyogva tovább.

 

A barakkoknál járt, a katonák pihenőhelyénél. Ma alig volt őrségben pár ember, a többiek mind borgőzös álmukat aludták, hiszen ez volt az egyetlen nap, amikor a Nagyúr megengedte, sőt, szinte megkövetelte, hogy mind,aki szabadnapos, az mulassa ki magát, és annyi katonának adott szabadnapot, amennyinek csak lehetett. Minden szombaton tehát a várat alig maroknyi katona védte, a többiek mulattak, fehérmájú fehérnépekkel üzekedtek jó pénzért, avagy a barakkokban fetrengtek. Ma csak ivászat volt, s ökörsütés, és a nagy melegben hamar álomba itta magát a csőcselék. Mert bár bátor katona volt mind, ha harcolni kellett, ilyenkor mindegyik állattá vedlett vissza, akiket csak az ösztönük vezetett, s csak a Nagyúr tudta fékezni őket, ha már túl messzire mentek.

Belépett a fa épületbe, melyben hosszasan sorakoztak az ágyak egymás mellett, a sötétben szinte nem is látta a terem másik végét. Az ágyak közt egy-egy kis komód volt a katonák holmijának, s minden ágy végében katonaláda volt, a fegyvereknek,s egyéb dolgoknak. Megkerülte az első ládát, s az ágy mellé lépve lenézett a részegen horkoló katona ostoba malacfejére. Emlékezett rá, egy évvel ezelőtt is látta. gondolkodás nélkül szorította egyik kezét a szájára, s a másikkal átszúrta az ocsmány féreg szívét. Egy pillanatig sem tartott, s az egyetlen dolog, amit bánt, az volt, hogy az a mocsadék nem sikoltva, a saját mocskában fetrengve és hörögve döglött meg. Ágytól ágyig osont, s ahányszor csak megállt, a tőre sebesen járt, egy katonával kevesebb védte a Nagyúr álmát. Összesen hetven katonával végzett, a torkukat vágta el, vagy a szívüket szúrta át. S mindez nem tartott tovább tizenöt miatyánknál. A tizenhatodikat félhangosan morogta el a sötét barakk másik végében, miután mindegyikükkel végzett. Amikor kilépett az éjszakába, a nyikorgó ajtó hangja már egyáltalán nem zavarta. Mégis, a hang hallatán megdermedt, mint akibe mennykő hasított.

 

Miriam sikoltása volt az egyetlen, amit abban a pillanatban hallott, szinte semmi más nem jutott el a tudatához. Az ajtó előtt állt már, s épp be akart nyitni, amikor meghallotta a sikoltást, s az eszeveszett üvöltést, majd egy tompa csattanás után minden elcsendesedett. Szívét jeges rémület járta át, s dermedten várta, hogy történjen valami. Agyában parancsok milliói tomboltak, utasította testét, hogy azonnal törje be az ajtót, és rohanjon a szobába, mentse meg kedvesét, de a teste egyszerűen nem engedelmeskedett, s csak bénultan állt. Tőrét lassan húzta elő, s óvatosan, nagyon lassan nyitott be a szobába.

Miriam az ágyon feküdt, arca az ajtó felé nézett, de szeme csukva volt, orrából vékony vörös csíkban folyt a vér a fehér ágyneműre. Felette ott lihegett egy szörnyalak, mint maga a megtestesült őrület, s zihálva, nyálát a lány arcára csorgatva bámult maga elé. Miriam félig már meztelen volt, ruhája rongyokban lógott róla, karján szinte érintetlen volt a selyem, de felsőtestét, kebleit semmi nem takarta. Megbabonázva meredt a szeretett kedvesre, s mintha nem önmaga lenne, lassú léptekkel indult meg az ágy felé. amaz még nem vette észre, továbbra is csak hangosan zihálva térdelt a lány felett. Aztán a varázs megtört, az ajtó hangos, éles nyikorgással csukódott be mögötte, talán a gyenge huzat miatt, s a másik csak ekkor vette észre, hogy Ő is ott van. Állatias üvöltéssel vette rá magát, kezéből kiverve tőrét, egyetlen ütéssel letaglózta. A világ megszűnt létezni körülötte, minden sötétségbe borult.

 

Tekintete kitisztult, ismét mozgásba lendült. Következő állomás a kapitányi szállás. Ez már valamivel nehezebb feladat volt, kicsivel több tervezést igényelt, de még mindig gyerekjáték volt. Csak egy őrruhára volt szüksége, amit a barakkban meg is talált, s magára öltött. Elindult a kőépület felé, s úgy tett, mintha csak egy későn hazatámolygó mulatozó lett volna. Az őr először gyanakodva méregette, majd amikor megjátszottan orra bukott, s egy nagyot káromkodott, hangos nevetésben tört ki.

-          Nem megmondtam, hogy ne igyál ma annyit, Tuck? Látod-látod, ostoba fajankó-nevetett tovább- minek iszik, aki nem bírja, Te nagydarab vadbarom!

Közben elért egész a posztig, s fejét lehajtva, félrecsúszott sisakkal ismét elterült a földön, egész közel az őrhöz.

-          Na, gyere, Te seggfej, kelj fel, aztán takarodj vissza a barakkba, mert ha a kapitány így meglát, egy hétig nem jössz ki a fogdából, az biztos- nevetett újra, s lehajolt, hogy segítsen neki feltápászkodni.

Mindkét kezébe belekapaszkodott, s mintha tényleg részeg lenne, morgott is mellé néha, majd jobbjával az őr nyakába kapaszkodva, nagy nehezen talpra kecmergett. Abban a pillanatban, ahogy újra szilárdan állt a lábán, belenézett az őr arcába, s ugyanakkor tőrét a tüdejébe szúrta, egészen a markolatig, s a sisakkal lefejelte az őrt, nehogy véletlenül is kiáltani tudjon. Amaz hangtalanul rogyott össze, szájából bugyborékolva tört fel a fér, vékony patakban fojt le a szája szegletről.

A hullát egy sötét sarokba húzta, majd gyorsan belépett a szállásra. Csak a két kapitány lakott itt, senki másnak nem volt bejárása, még a tisztsegédek sem jöhettek be ide. Rideg kőépület volt, belől sem volt barátságosabb, mint kívül, csak néhány fáklya világította meg a falakat, semmi más nem volt a folyosókon. A folyosóról mindössze két ajtó nyílt, a két kapitányi szoba ajtaja. Egyikük ma szolgálatban volt, a vár alatti börtönben teljesített szolgálatot, másikuk  a szobájában volt. Az ajtóhoz érve világosságot látott kiszűrődni a szobából, tehát a kapitány még ébren volt.  Nem érdekelte, erre a lehetőségre is számított, sőt, szinte várta is, hogy így legyen. Nem akarta álmában megölni, azt akarta, hogy érezze a fájdalmat, és tudja, hogy kitől kapja.

 

Éles fájdalom járta át a testét, a tömeg pedig ujjongott. Egyként üvöltöttek fel vele, de míg Ő a fájdalomtól nyögött, ők a mámortól veszetten kántáltak.

 

Amikor felébredt, még a lány szobájában volt, egy székhez kötözve ült. Tekintete a lányt kereste, és amikor megtalálta, a szívét rémület járta át. Teljesen mezítelen volt már, s kezei, lábai ki voltak kötve az ágy baldachinját tartó négy oszlophoz. Két oldalán két fegyveres állt, ostobán vigyorogtak a védtelen, gyenge test fölött, s öveiket oldozták ki épp.

A szörny az ágy végében  ült, szembe vele, s hideg tekintettel mérte végig.

-          Miért jöttél ide, kutya?... Ismered a törvényt, nem? –kérdezte gonosz vigyorral az arcán.

-          Miért teszed ezt?- hallotta saját elcsukló hangját.

-          Mert megtehetem- Nevetett fel amaz- s mert nem hagyom, hogy egy ilyen ostoba paraszt, egy ilyen mocskos kis senki,mint te ekkora kincset birtokoljon. Ismered a törvényt,nem?- kérdezte ismét vigyorogva.

-          De igen..ismerem…de te nem engedted, hogy kiváltsam..miért nem?...Miért?..

-          Mondtam már! –csattant fel most türelmetlenül-  Mert megtehetem! És mert minden jó falatból az első harapás az enyém!- nevetett fel diadalmasan ,gurgulázó, hörgő ,reszelős hangon. – De te most felbosszantottál. Megölted két katonám, csak hogy bejuss, és az életemre törtél! ezért, kutya, megbűnhődsz! –Sivította éles, már-már hisztérikus hangon. – Olyan leckét kapsz, amilyet sosem fogsz elfelejteni! Ha hagytál volna, akkor csak én leltem volna kedvem ebben a kis fiatal teremtésben. De büntetésből most… Mulatságot rendezek! Bizony, jól hallottad, mulatságot!- nevetett fel újra, mint aki valami jó kis heccet talált ki.

-          Kapitányok, kezdjétek hát!- kiáltott hátra- Te pedig, barátocskám, végignézed ezt az egészet! Nem akarunk mi kihagyni semmi jóból téged sem, meg a kis kurvádat se! hehe

A két kapitány ekkor már teljesen meztelen volt, s amikor kiadta a parancsot, azonnal a lányra vetették magukat. Felpofozták, hogy felébredjen, és csak azután kezdték el gonosz játékukat. A lány szemében rettegés volt, és amikor megpillantotta kedvesét, azonnal sikoltozni kezdett.

-         NEEE!!! NEEEE!!! Kérlek, ne hagyd, hogy ezt tegyék velem, segíííts,segíííts, SEGÍÍÍÍTS!!!!- könyörgött, sikoltozott, s csak hánykolódott az ágyon.

Ő pedig a székhez kötözve ült, tehetetlenül, s csak annyit tudott tenni, hogy becsukta a szemét, és elfordította a fejét. Ám ez sem tartott sokáig, mert az a rohadék észrevette, és ráparancsolt az egyik katonára, aki mellette állt:

-          Tartsd a fejét, te meg a szemeit tartsd nyitva, ha kell vágd le a rohadt szemhéjait, de azt akarom ,hogy lássa, hogy milyen élvezetes tud lenni egy nászéjszaka!

A katona elkapta az állát, és a fejét az ágy felé fordította, a másik pedig a szemeit feszítette ki, így kényszerítve, hogy mindent lásson. A fejét fogó katonának ocsmány, malacfeje volt, bamba tekintettel.

 

Az Atya állt előtte, ugyanaz, amelyik összeadta őket annak idején az Isten szabad ege alatt, apja birtokán.

-…S most az egy igaz Isten áldásával….

 

-S most az egy igaz Isten áldásával, életetek kötöm össze,  s ezt a köteléket, melyet Isten szava véd, ember szét nem választhatja.

Mindenki ujjongott, s Ő volt a legboldogabb ember a világon, amikor Miriamot a karjaiba zárva megcsókolta. Ott helyben felkapta kedvesét, s pörögni-forogni kezdett vele, nevetve, csókolva a lányt, örömkönnyekkel küszködve. A legboldogabb naplemente volt, amit valaha látott, és a legutolsó,amelyben gyönyörködni tudott. Mert amint az este beköszöntött, katonák jelentek meg a birtokon, s Miriamot követelték.

-          Ismered-e a törvényt, paraszt?- kérdezte egyikük.

-          Ismerem, igen. S máris hozom a járandóságtok, nemes urak- szólt Ő, s berohant a házba, hogy kihozza az ötezer ezüst-, s a háromezer aranypénzt, mivel szerelmét megválthatta.

-          Sértegetni mersz, Kutya? Meglopnád a Nagyurat?!- kiáltott fel az egyik katona, mikor oda akarta adni neki a pénzt. – Csak nem gondolod, hogy ennyi elég lenne egy ilyen csodás vadvirágért? A Nagyúr megemelte az árat: huszonötezer ezüst, és tizenötezer aranypénz a járandósága ezért a szépség elveszítéséért. Hozd hát a pénzt!!

Villámsújtottan állt…ennyi pénzt…hiszen egész évben, talán még két, vagy három évben sem tudott volna összeszedni ennyit, ha elad mindent, az apja földjét, s minden vagyonát beleszámítva…Nem értette, miért ilyen kegyetlen a Nagyúr.

-          De hát,nemes urak, tudjátok, hogy lehetetlent kértek! Hiszen ennyi pénze még a legtehetősebbeknek sincs erre felé!... Az Isten szerelmére kérlek benneteket, ne tegyétek ezt velünk!

-          Isten nevét a szádra hiába ne vedd, mocskos disznó!- vágta arcul lováról az egyik katona. –Ha pénz nincs, akkor…tudod, mi lesz most, ugye?- kérdezte kaján vigyorral a lovas.

Tudta, nagyon is jól tudta… S nem tehetett semmit, amikor a lovasok elvágtattak Miriammal. Térdre rogyott, és apja lábait átkulcsolva zokogott, mint egy gyermek. A násznép rémülten, és hitetlenkedve állt, még sosem hallottak ilyesmiről azelőtt, nem tudták elhinni, hogy a Nagyúr képes lenne ezt tenni valakivel is.

 

Prüszkölve tért magához, egy vödör vágtak az arcába. A fájdalom, és a nyári hőség úgy tűnik annyira erős volt, hogy elvesztette az eszméletét. Újabb emlékek, újabb fájdalom…

 

A jobb oldalon álló kapitány rámászott a lányra, és egyetlen, kegyetlen, gyors és erőteljes mozdulattal a lányba hatolt. Az felsikoltott az éles fájdalomtól, csípőjét dobálta, s szabadulni próbált a gusztustalan  külsejű,hegektől borított arcú férfitől, de úgy tűnt ,rángatózásával csak annak a malmára hajtja a vizet, mert egyre jobban élvezte a dolgot.

-          Ez az, fickándozz csak, Te kis ribanc!- kiáltott fel, miközben egyre gyorsabban mozgott a lányon. – Élvezed, mi? Még, mozgasd a picsád, gyorsabban!

A lány csak sikoltozott, majd undorodva köpte arcul a katonát. Az egy pillanatig hitetlenkedve meredt rá, majd bal kézfejével hihetetlen erővel szájon vágta a lányt, hogy az orra ismét vérezni kezdett tőle, és a szája is felszakadt egy helyen.

-          Mocskos kurva! - üvöltött fel a kapitány- mit képzelsz Te magadról, mi? Majd én megtanítalak, ha a férjed nem tudott, te büdös kutyafattya.

És úgy tűnt, komolyan is gondolja, mert innentől kezdve minden egyes lökését egy-egy pofonnal toldotta meg.

S ő csak ült, és üvöltött fájdalmában, és a tehetetlen dühtől, amíg újra ájulásig nem verték.

A kapitány hamarosan végzett is, s amíg a lányba engedte magját, folyamatosan ütötte az arcát. Amikor lemászott Róla, lenézett az ájultan fekvő lányra,, majd hangosan felnevetett.

-          Nézzétek már!- kiáltotta- ez még tényleg szűz volt, tiszta vér lett tőle a lőcsöm is, meg az ágy is. – nevetett tovább, s a másik kapitány és a Nagyúr, meg a katonák vele nevettek…

 

Hirtelen mozdulattal kilökte az ajtót, s egy pillantás alatt a kandalló melletti székben üldögélő kapitány mellett termett. Tőrét a torkához szorította, de még nem ölte meg, kiélvezte a felismerés pillanatát.

-Te?... – hebegte – Az nem lehet, hiszen te, hiszen te…de hiszen…- többre már nem jutott ideje, mert a tőr markolatával halántékon ütötte, amitől elájult.

 

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.