Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer, valahol messze az emberektől, érintetlenül, egy gyönyörű kis erdő, közepén egy szép kis tisztással,ami tele volt szebbnél-szebb virágokkal. Tavasszal, a kis rét olyan tarka volt, mintha egy kissé kótyagos piktor telepingálta volna zöld vásznát kis színes pöttyökkel a létező összes színárnyalatban, de csukott szemmel. Ez a kissé kusza színkavalkád mégis olyan harmónikusnak tűnt, hogy nem lehetett nem csodálni.

            Sok állat élt a kis erdőben, szétszórva mindenfelé, mégis, mindegyikük jól ismerte a másikat, hisz minden este összegyűltek a kis réten egy nagy tuskó körül, a legkisebbtől a legnagyobbig.

            Az év minden napján, minden este összesereglettek az állatok, beszélgettek, eszegettek, iszogattak, és olyan szépen éltek egymás mellett, mintha csak egy mesében éltek volna. Az öregek meséltek a kisebbeknek, a kicsit nagyobbak egymást szórakoztatták mindenféle történetekkel, melyek velük estek meg, a felnőttek pedig félrehúzódva nézték a többieket, halkan beszélgetve, vagy csak csendesen üldögélve.

            Mindössze egyetlen állat volt az erdőben, aki sosem ment el egy esti összejövetelre sem, sosem beszélgetett senkivel, és sosem hallott róla senki egy történetet sem, még az öregek sem tudtak róla szinte semmit,csak annyit, hogy egy szép tavaszi napon érkezett az erdőbe, beköltözött egy kis kunyhóba, melyet ő épített,és azóta ott élt, teljesen egyedül. Az erdőcske lakói mégsem féltek Tőle, tisztelték magányát, sosem zavarták volna, és teljesen maguk közül valónak tartották, néha kisebb ajándékokat is vittek neki, ki egy kis mézet, ki egy kis epret-szamócát, más egy kis málnát, de soha nem köszönte meg senkinek,csak egy néma bólintás volt a válasz,s szeméből olvasta ki a köszönetet mindenki.

            Egy nap, az erdő legszebb nyuszilánya az erdőben sétált, vidám volt, és egy kis dalocskát dúdolt, amit anyja énekelt neki kiskorában minden este elalvás előtt. Boldog volt, mert éppen két hete és két napja megtalálta azt az érzést, amiről oly sokat hallott már, de még sosem érezte eddig. Szerelmes lett… Méghozzá nem is akárkibe, az erdő leghelyesebbnek kikiáltott rókafijába, aki minden év Nyár-Ünnepén az Erdő Hercege címet kapta. Úgy tűnt,a nyuszilány érzései viszonzásra találtak, ezért is volt most olyan jókedvű.

            Amint így dalolva-dúdolva ugrándozott az erdőben, elérte a magányos medve házát, aki épp a kertjében szöszmötölt kis virágaival, melyeket minden nap megnézett, meglocsolgatta őket, megsimogatta szirmaikat, s néha órákig nézte őket szótlanul kényelmes kis hintaszékéből, mely a verandán állt, szembefordítva a kis kerttel.

            A nyuszilány - nevezzük ezentúl Nirának -, amint meglátta a gyönyörű virágokat,odafutott, és lehajolt, hogy megszagolja az egyiket. Annyira elbódította finom illat, hogy nem tudta megállni, és leszakított egy szálat a tarka kis növényekből. A medve – nevezzük őt ezentúl Macinak(hisz mindenki csak így emlegette a kis erdőben)- a verandán ült, és látta, mi történik, de nem szólt semmit, csak felállt és némán bement a házba, arcán egy könnycseppel.

            Nira még mindig annyira boldog volt a szerelemtől, és oly kába a finom illatfelhőtől, hogy észre sem vette Macit, csak vidáman tovább szaladt, kis kezében a leszakított virággal.

Otthon is csak nevetett mindenen, testvérei is csak nézték, és nem értettek semmit, de jót derültek fura viselkedésén.

            Elérkezett az este, és mindenki ismét a kis rétre gyűlt, a szokásos esti beszélgetésre. Nira ma szebb volt, mint valaha, a kis virágot füle mögé tűzte, hosszú haját kissé félre tűrte, s a szokásos vidám ugrándozással érkezett a  gyűlésre. A szeme is nevetett, nem csak a szája, ezt mindenki látta, még testvérei szája is tátva maradt a csodálattól,amikor meglátták, milyen csodaszép az esti holdfénynél. Rókabarátja már várta, elé sietett, karonfogta, s egy kisebb csoporthoz vezette, mellét a büszkeség duzzasztotta, amiért mindenki láthatta, hogy Nira Vele van, nem mással, Ő vezetheti helyére, nem más, és a gyengéd hang az Ő fülének énekel-duruzsol, nem másnak. Lelke örömben úszott, az elismerés örömében. Az este ma is vidáman telt, mind mindig, mióta világ a világ. Csak egyszer némult el egy kis időre a derűs csacsogás, és a hömpölygő kacagás, amikor megérkezett Maci. Még senki nem látta őt közelről, ezért néhányan hosszasan bámulták, de mivel mindenki szeretett mindenkit, s mivel maguk közül valónak tekintették, nem kérdezgették, nem rohant hozzá senki, csak mosolyogva figyelték, ahogy becammog a kis körbe, és csendben leül egy szabadon hagyott tuskóra. Még az öregek közül is mindenki elhallgatott, pedig arra még nem volt példa, hogy a szószátyár vének akár egy percre is befogták volna a szájukat. Maci csak merőn nézett maga elé, nem szólt senkihez, de a szemében  csillogott az érdeklődés, és fürkészőn szemlélte a többieket. Tekintete megakadt Nirán és a kis virágon a hajában, többé nem is nézett másfelé, egyre csak Őt bámulta, de vigyázva hogy ne legyen túl feltűnő az érdeklődés a többiek előtt.

            Ezután minden este megjelent a közös beszélgetéseken, de továbbra sem szólt senkihez, csak némán a helyére ballagott, leült, s mindig a lányt kereste szemével. Hosszú hónapok teltek így el, a virágok egyre fogytak Maci kertjéből, Nira pedig napról-napra szebb lett, mindig más virággal a hajában érkezett az esti gyűlésekre.

            Egy szép tavaszi napon –mert ebben az erdőben minden nap szép volt, és mindig tavasz volt- Maci kiskertjéből elfogytak a virágok, csak egyetlen szál maradt árván az ágyás közepén. Nira aznap is, mint az első virág leszakítása óta minden nap arra sétált, és vidáman közeledett az ágyás felé, amikor sötét árnyék vetődött rá, akkora, hogy az egész napot eltakarta előle. Egy lompos, loncsos-szőrű farkas állt elé,  és kihívón méregette, majd megszólította:

            - Hová mész te kis taknyos?

            - Hát neked meg mi közöd hozzá, tapló?- jött a frappáns válasz.   

            - Ne taplózzá engem le, mer füles lesz, zsebzsötem! –fakadt ki a farkas- Én vagyok az új főnök itt az erdőben, szóval ne spirázzá, hanem válaszojjá, ha kérdezlek, világos? Hívhacc nyugottan csak Boy-nak, amiért ilyen helyes vagy, megengedem.

            - Hívjon téged annak a boncmester, majom- mondta erre Nira, és egy jól irányzott köríves rúgással fordulatból pofánrúgta a farkast, aki erre nekirepült az egyik fának, aminek azonnal derékbatörte több-százéves karrierjét. Nyekkenve ért földet, majd nagynehezen feltápászkodott, és ímígyen szólt:

            - Na, ezér véredet veszem Mütyűr, ha mensid van,ha nincs!!! – Azzal felugrott a levegőbe, hogy egy iszonyatos erejű kalapács rúgással leterítse a védtelen, gyámoltalan kis nyuszlányt. Ám az sem volt rest, félreugrott, épp mielőtt a halálos csapás elérte volna, és úgy rúgta tökön a neveletlen fiatal ifjoncot, hogy annak a könnye is kicsordult. Ráadásul saját rosszul kivitelezett rúgása miatt nyílt törés lett a sípcsontján,  és a kiálló csont a szemébe fúródott, amikor Nira rúgásától összegörnyedt. Egy darabig csak hörögni tudott, beszélni nem, de amikor ismét megszólalt, azt sajnos a cenzor kihúzta a sztoriból, tehát annyi legyen elég, hogy Nira a végső csapást készült mérni Boy-ra. Egy „ooor-yuken!!!” harci üvöltéssel felütötte a farkasfiút a levegőbe, majd egy újabb eszméletlen erejű állas kíséretében berúgta kert közepébe, mielőtt földet érhetett volna felütésből.

            Maci eddig szótlanul nézte az eseményeket kis székéből –hisz a dolog a kiskertje előtt zajlott-, de most, hogy ez a jöttment elpusztította szívének utolsó kedvesét, a legszebbb kis virágot a kertben, felállt, és a vérében fuldokló taplóarcúhoz lépett, s némán nézett le annak véres, bedagadt, kék-zöld szemére. Egy szót sem szólt, csak felkapta földről a hatalmas testet, mintha pihe lenne csak, és egy laza mozdulattal ketté törte a gerinc közepén. Aztán jól megformázott kis golyót gyúrt a csont-hús pépből,  elkezdte pattogtatni a füvön, körbeszaladta vele a kis házat, cselezett, trükközött párat, majd az egyik fára felszerelt kosárba zsákolt egy hatalmasat, hogy a gyűrű is leszakadt a helyéről. Aztán méla undorral belerúgott egy kisebbet, amitől Hold körüli pályára állította a már csak pislogni bíró farkaskát, majd tekintetét Nirára emelte. Sokáig álltak egymással szemben, csendben állva egymás tekintetét, de nem volt köztük feszültség, vagy ellentét, inkább, mint cinkosok néztek össze. Nira mosolygott, majd szó nélkül továbbállt, Maci pedig sokáig nézett utána. Mikor eltűnt, nekiállt felporszívózni a vért szép zöld gyepéről- néhány kisebb hangyaotthont ezzel megsemmisített ugyan, de ennek ő nem volt tudatában, és amúgy sem érdekelte volna- majd fogta a porzsákot, tartalmát a pottyantósba ürítette, majd betipegett a házba, és elkezdett készülődni az esti beszélgetésre.  

           

            Ez az este azonban tartogatott még némi meglepetést mindenki számára.

            Kezdeném talán azzal, hogy a nagy, közös erdei szaunát valaki porig rombolta, csak apró szilánkok maradtak belőle… Mint később kiderült, a Morgó- klán egyik tagja követte el a rémtettet, kivételesen nem volt szándékos a rongálás.

            A Morgó-klánról talán elég annyit tudni, hogy Morgó-medvék nagycsaládja volt, ahol senki nem tudta pontosan, ki a főnök, de a parancs mindennap ugyanaz volt: megkeseríteni a többi állat életét, rombolni, de csak minimális mértékben, ép annyira, hogy azért ne kövezzék ki azonnal az egész klánt az erdőből. Csak kis csínyek legyenek, de bosszantóak. A Rókák frissen mosott bundáit egyszer például telepöttyözték, hogy mindenki azt higgye, skarlátosak lettek… Máskor a mosómedvének adtak habzó mosogató tablettát, amitől olyan habos lett a feje, hogy azonnal agyon akarták verni, veszettséget gyanítva a dolog mögött. A bagoly szemüvegét is ellopták egysze, és kicserélték egy transformeres háromdimenziós játékszemüvegre, amitől a bagoly Optimus Prime-nak akarta hívatni magát, és mindenkit meg akart vizsgálni, nem Álca-bot- e véletlenül, aki beakar hatolni az Autobotokhoz. Szerzett valahonnan egy törött fénykardot is, és kikiáltotta lézerpisztolynak, ezzel riogatta a többi erdei lakót. Amikor végre visszakapta a rendes szemüvegét, teljes letargia lett úrrá rajta, mély apátiába esett, rászokott a drogra, és díler lett.

            Visszatérve a szaunához, az egyik fiatalabb Morgó épp kifelé készülődött, és a törülközőjét tekerte volna magára, de nem vette észre, h arra ráült az egyik albínó sün, és őt is felkapta a fehér frottírral együtt. A többit azt hiszem nem kell magyarázni. A szemtanúk először csak egy hatalmas üvöltésre figyeltek fel, majd dulakodás zaja szűrődött kis,  később pedig a fiatal medve karmai cincálták szét az egész kabint. A sünt csak a kiérkező önkéntes tűzoltók tudták kivágni a medve farából, és többszöri tüsketöréssel, illetve állandó hányással szállították be dr. Bubó-Bubó erdei orvoshoz.

            A másik furcsaság a kis rét közepén álló nagy tuskó eltűnése volt. Helyén csak egy hatalmas üreg tátongott, és senki nem értette, mi is történhetett. Mint később kiderült, a Vakondokok éves alagútfúró versenyüket tartották aznap, és az eddigiektől eltérően ezen a nyáron nem csak egy induló volt, Goriot apó személyében, hanem a fiatalabbak is beneveztek a versenyre, tekintve a fődíj értékességét, ami nem volt más, mint egy kellemes vacsora lehetősége a legszebb vakondok lánnyal, Pirikével, aki mellesleg erdő-szerte híres volt remek nyelvérzékéről, és kivételes kézügyességéről. Tehát annyian kezdtek el kisebb-nagyobb alagutakat fúrni mindenfelé, hogy a talaj nem bírta tovább, és beszakadt, épp a Nagy Tuskó alatt. „Személyi sérülés nem történt, a kár ugyan jelentős, de a takarítás már megkezdődött, várhatóan  két napon belül helyre állítható a Nagy Tuskó maga is. A versenyt idén is Goriot apó nyerte” – tudatta mindenkivel a Holló, az erdei hírmondó és pletykafészek.

            A harmadik furcsaság talán jobban érdekelhet minket, hiszen eddigi szereplőink egyikét közelről is érinti, személyszerint Nirát.

            Rendesen megérkezett az esti gyűlésre, szokásos mosolyával, kedvesen csillogó szemei az egybegyűlteket fürkészte, és egy pillanatra elszomorodott, mert kedves Rókafiját nem látta sehol. Nem sietett elébe, mint mindig szokott, nem fogta karon, s nem vezette barátaik kis csoportjához. Nira nem értette, mi történhetett, és a többi állat sem tudott mondani semmit. A Csiga ugyan mondta, hogy Ő mintha látott volna valamit, de olyan gyorsan történt minden… A kis nyuszilány egész este nyugtalan volt, ide-oda ugrált a többiek között, egyre kedvesét kereste, de az nem volt sehol, nem érkezett meg később sem, és a lány szomorúan ment haza, testvérei mögött kullogva. Hosszú, mindig vidáman szétálló fülecskéi most szinte a földet súrolták szomorúságában. Maci sajnálkozva nézett utánuk, amikor elmentek, s lassan, a csillagokat bámulva ő is hazaindult. Neki is az járt a fejében, mi történhetett a fiúval, vajon miért nem jelent meg az esti beszélgetésen, vajon mi akadályozhatta meg abban, hogy kedvesével legyen. Érezte, valami szörnyű dolog történhetett, de nem szólt semmit –mint eddig még egyszer sem-, csak némán mendegélt a kitaposott kis ösvényen hazafelé.

            Nira ezen az estén nem tudott elaludni, csak Mici nevű kis babáját szorította magához, amit még anyja varrt neki kiskorában, és ami nélkül nem is tudta volna elképzelni egyetlen éjszakáját sem, s csendben, összeszorult szívvel bámult a sötétbe. Egy pillanatra eszébe jutott Maci, és az a furcsa, néma párbeszéd, ami a kiskert előtt zajlott köztük, de aztán gondolatai újra hiába várt kedvese körül forogtak, és aggodalom járta át egész lelkét.  

             Nehezen jött el a reggel, minden perc ólomlábakon vánszorgott, a csillagok mintha sosem akarnának kihunyni, úgy ragyogtak az éjszaka sötét leplén. Részeges Tóni, az erdei hivatalos Ébresztő krákogása jelezte, hogy lassan mégis vége a pihenésnek, ideje lenne felkelni. Ezt kiváltképp a kocsmáros barlangja előtt hangoztatta, lévén, a mája már nagyon vágyott egy kis szamócalikőrre, vagy borókapálinkára, esetleg egy kis áfonyabort sem utasított volna vissza. A tiszta forrásvíz számára már egyet jelentett a halálos méreggel, szervezete nem bírta volna az ásványi anyagok támadását, és inkább azonnal meghalt volna, mint hogy valami egészségeset is magába fogadjon. Tóni egyedül Maci házához nem ment el sosem, mert az annyira messze volt a kocsmától, hogy tudta, nem lenne ereje visszavánszorogni a söntésig, ezért nem is kockáztatott.

            Nira alig várta az estét, hogy megtudja, mi történhetett Kedvesével, és egész nap olyan volt, mintha bolhát dugtak volna füle mögé. Türelmetlen volt, egyszer sem mosolyogta el magát, és még testvérei is kerülték a tekintetét, miután reggeli után meg akarták viccelni. Ártatlan tréfa volt csupán, eldugták Mici-babát Nira elől, és jót derültek, amikor a lány kétségbeesetten keresni kezdte kedves kis játékát. Amikor észrevette testvérei gúnyos mosolyát, olyan haragos tekintettel nézett rájuk, ami felért egy ostorcsapással az arcukba. Azonnal visszaadták neki a babát, és sietve elmentek otthonról. Anyja is csak egyszer zavarta, amikor egy kis harapnivalót vitt neki: frissen szűrt szeder levét, egy kis saját készítésű keksszel, és sajttal.

            Maci ismét kiskertjében foglalatoskodott, új ágyásokat csinált, új virágokat ültetett, és egyre vidámabb lett a kedve,ahogy közeledett az este, mert tudta, a gyűlésen újra látja majd a lányt. Néhány figyelmetlenebb vakondok kölyök pórul is járt, mert Maci annyira eltelt gondolataival az estéről, hogy észre sem vette, amikor egyik-másik gazzal egy épp lakmározó kölyköt is kirántott, és elhajított a rothasztó gödörbe, ami majdnem a kölykök végső nyughelye lett. Szerencsére, mindegyik megmenekült, viszont amerre ástak, még a föld is elporladt, olyan szagot árasztottak, ezért néhány nap szobafogságot kaptak, nehogy az egész erdőt kipusztítsák új parfümjükkel.

            Elérkezett az este, az állatok szép lassan összegyűltek a kis réten, mint minden alkalommal.

            Megérkezett Nira is, testvéreivel, szüleivel, s tekintete ismét Rókafit kereste, de most sem találta sehol. Szokásától eltérően ma a szülei mellé ült a lány, s onnan figyelte a többiek vidám csacsogását.

            Hirtelen mindenki elhallgatott és az összes szempár egyetlen állatra szegeződött: a Morgó-klán egyik legidősebb, legnagyobb, legkeményebb, legbrutálisabb, leghírhedtebb, legvandálabb medvéje állt a rét szélén, kezében egy papírral. Amikor biztos lett benne, hogy mindenki őt figyeli, még Maci is elszakította tekintetét Niráról, elindult az állatok alkotta kör közepébe. Ott megállt, s fennhangon olvasni kezdte a papíros szövegét.

            -Erdei állatok! A nagy, hatalmas, dicsőséges, áldott, híres-neves Morgó-klán a következőt adja tudtotokra:

            A mai napon nagy szégyen érte egyik tagunkat, ami a szaunában történteket illeti, mindenki tudja, miről beszélünk! Csak úgy engesztelhettek ki minket, ha azonnal és ellenkezés nélkül kiadjátok nekünk az alattomos és álszent Albínó Sün Sándort élve vagy halva (neki jobb, ha halva), és mellé ajándékba az erdő legszebb szűzleányát, aki tudomásunk szerint nem más, mint a Nirának nevezett nyúl leány a Katana családból! Biztosítéként elraboltuk a lány jegyesét, amennyiben élve akarjátok még látni Rókafit, ne utasítsátok vissza nagylelkű ajánlatunkat!

            Néma csend honolt a kis réten, még  Szúnyog asszonyék is abbahagyták a folyamatos zümmögést, a szél sem játszott a leveleken halk muzsikát, a tücskök lába is megdermedt.

Minden tekintet Nirára meredt, Albínó Sün Sándor még mindig kórházban volt. Szülei hangosan sírni kezdtek, nagyobbik testvére gyűlölettel a szemében iramodott a gúnyosan mosolygó Morgó-medve felé. Az mintha észre sem venné a fiút, csak a lányt nézte, és várta a választ. Amikor a nyúlfiú elérte a medvét, több dolog történt egyszerre:

            Oli –Nira testvére- ütésre emelte kezét és közben őrülten üvöltött, Nira felugrott a helyéről, és sikított egyet, a Morgó-medve pedig hihetetlen gyorsasággal söpörte félre a felé száguldó ifjút. Az hátraesett, és meglepődve nézett a fölé magasló hatalmas árnyra. Az épp eltaposni készült a  fekvőt, amikor egyszer csak kikerült Oli látószögéből, és mély hangon felmordult. Maci állt mögötte, hatalmas mancsával fejjel lefelé lógatta a Morgó-klán jeles tagját, szemében valamilyen meghatározhatatlanul mélységes gyűlölet lángja lobogott, amitől még a vén medve ereiben is megfagyott a vér. Nira testvéréhez szaladt, felsegítette a földről, és a csüngő medve elé állt.

            -Ha méltó lennél rá, most megcsókolhatnád a lábam, kisgörcs!- mondta neki, majd egyetlen ütéssel 12 fogától szabadította meg. – Azt hiszitek, megijedek Tőletek?! Csak, mert ti sokan vagytok?! –puff, még egy állas- Meg mert nagyobbak vagytok?! –páff, egy gyomros- Azt hiszitek, nektek mindent lehet??!!! – dirr, egy tarkórúgás csattant- Még Sün Sándort is akarjátok?- páccs, a maradék fogak is röpködtek- Meg engem, kiengesztelésül??!! –boing, hatalmas gerincroppantó rúgás –Majd adok én nektek, rohadt kis pötsök! –iszonyatos erejű ágyékrúgás, a golyók roppannak, mindenki fájdalmasan felnyög a környéken a hang hallatán.

            Maci néma gyűlölettel nézte az összevert testet, majd elengedte a lábat, és a Morgó –medve -roncs hangos puffanással ért földet.

            Mélyen Nira szemébe nézett, olyan kedvességgel és szeretettel, amilyennel csak tudott, és a lány megértette ki ne mondott szavait. Szüleire nézett, majd testvéreire, körbehordozta tekintetét a megrémült erdei állatokon, majd így szólt:

            -Én most elmegyek, és visszahozom a Kedvesem! Nem kell senki segítsége, egyedül megyek, hadd tudják meg, milyen is egy igazi Katana- klánbeli szűz első érintése! Az Erdő évszázadok múlva is emlékezni fog erre az estére, és arra, ami ezek után következik!! Most mindenkitől elbúcsúzom, s útra kelek! Isten áldjon benneteket, barátaim!

            Azzal megfordult, s útnak indult…volna, de egy nagy test zárta el az útját. Felnézett, s Maci szomorú arcát látta maga előtt. Tudta, mit akar tőle, ezért nem is kérdezett semmit, csak bólintott, s most már együtt vágtak neki a nagy kalandnak, Rókafi kiszabadításának…

 

            Elindultak az erdei ösvény felé, de még mielőtt megkezdték volna veszélyesnek ígérkező útjukat, Nira otthonához mentek. A lány összecsomagolt magának pár ruhát, eltette kis fogkeféjét, és amit a világ minden kincséért sem hagyott volna otthon, Mici-babát. Némi elemózsiát is csomagolt, friss gyümölcsöt, és persze frissen szűrt szederlevet, pár üveggel. Fegyvert ne mvett magához, tudta, amíg Maci mellette van, nincs szüksége semmilyen más védelemre.

            Azért Maci kis faházához is elmentek, Ő is csomagolt némi elemózsiát, és hozott magával még valamit, amiről  Nira nem tudta volna megmondani, mi lehet, mert egy tarka, koszos pokrócba volt becsarva. Csak annyit látott, hogy valami hosszúkás tárgy, aminek két végére Maci madzagot kötött, és átvetette a vállán. Övén kis kulacs lógott, benne valami felismerhetetlen  szagú,állagú és ízű löttyel, amit rajta kívül talán senki sem mert volna megkóstolni az erdei állatok közül.

            Miután így felszerelkeztek, most már valóban arra a kis ösvényre léptek, amely a Morgó-klán erődjéhez vezetett. A Hold fénye lágyan simogatta árnyékukat, amint az úton lépkedtek, és a csillagok miriádjával fejük felett az volt az érzésük, semmi baj nem érheti őket sem ma, sem később, amíg egymás mellett vannak.

            Amint egy nagy, odvas törzsű fa mellett haladtak el, Maci orra egyszerre kitágult,, füleit hegyezni kezdte, s egy pillanatra meg is torpant, de aztán folytatta útját, mintha mi sem történt volna. Nira gondolataiba merülve észre sem vette a kis közjátékot, csak ment Maci mellett, és a csillagokat bámulta merőn. Egy idő után megfogta Maci mancsát, talán maga sem volt tudatában a mozdulatnak, annyira jelentéktelen volt, de a fiú szívét melegség járta át, s még jobban fülelt, élénkebben figyelte a környezetet, a zajokat, a szagokat, hogy bármikor felkészült legyen, és megvédhesse a szemmel láthatóan lélekben máshol járó lányt. Egyszer csak ismét megtorpant, és figyelmét az egyik útmenti bozótosra irányította, egy ideig merev tekintettel fürkészte azt, de mivel nem látott semmi gyanúsat, folytatták útjukat. A kis erdei ösvény éles kanyarral folytatódott tovább, egy helyen szinte koromsötétbe burkolódzott a világ elől, oly sűrű levélkorona hajolt fölé, s mire újra a Hold fényében fürödhetett, Maci eltűnt a lány mellől. Nira meglepődve állt meg, csak most tért vissza lelki kalandozásából, s nem értette, mi történt, hová tűnhetett barátja. Bámulta a visszafelé vezető utat, szemét meregette a sötétbe, de sehol nem látta a fiút. Hiába szólongatta egyre hangosabban, nem érkezett válasz hívó szavára. Már épp kezdett volna megrémülni,s arra gondolt, belerohan a sötétbe, hátha megtalálja valahol, amikor az út jobb oldaláról dulakodás zaja hallatszott, majd néhány tompa puffanás, és hangos csörtetés a sűrű bozótoson át. Nira felkészült a küzdelemre, védekező állásban várta támadóját, de meglepetésére a bokrok közül Maci lépett elő, vállán egy kis testet hozva…kis test volt az övéhez képest, persze, de körülbelül Niráéval azonos nagyságú lehetett az áldozat. Hanyag mozdulattal dobta le a lány elé, s kérdőn nézett annak szemébe. Nira azonnal felismerte a „kísérőjüket”, Kis Pé volt, egyik gyerekkori barátja, aki már rég többet érzett a lány iránt, mint barátság. Ezt mindketten tudták, hisz nem egyszer ültek már le beszélni erről, mert Pé néha olyan féltékenyen viselkedett, annyira ki akarta sajátítani magának a lányt, hogy azzal magára vonta annak haragját…De… valahogy még sem tudott rá haragudni, akkor sem, és most sem. Megértette, mit érez a fiú, és ez valahogy mindig arra késztette, hogy maga mellett tartsa, de csak mint barátot. Nem tudta, ezzel mennyit árt, vagy használ a kapcsolatuknak, de szerette a fiút, és nem akarta elveszíteni. Jobban is szerette talán, mint egy egyszerű barátot, de mégsem szerelemmel…inkább mint egy testvért, igaz, tiszta szeretettel…Ez persze néha olaj volt a tűzre, de nem vették, nem akarták észrevenni, így hát maradt minden a régiben. Sejtette, hogy most is a féltékenység, és a félelem hozta utána a fiút, kicsit jól is esett neki az aggódás, de fel is dühítette, hisz itt most élet-halál játék folyt, nem holmi kis gyerekes civódás. Az, hogy az egyik legerősebb Morgót küldték el hozzájuk, mutatta, hogy Klán komolyan gondolja,amit mondott, és ha nem teljesítik a követeléseiket, akkor valódi vér fog folyni…Az ő vérük, nem másé. Ezt készültek épp megakadályozni, tehát a lehető legrosszabb időzítés volt ez Pé részéről, nem vállalhatták érte is a felelősséget, hiszen szinte még gyerek volt.

            Amint a fiú magához tért, Maci vasmarka szorította meg a torkát, az esetleges kiáltozások elkerülése végett, hisz semmi szükségük nem volt rá, hogy idejekorán felfedezzék érkezésüket, hiszen az egyetlen előnyük jelenleg a meglepetés ereje volt.

            - Mmmpfhhh, mmpphfhfh….-csak ennyi volt, amit Pé ki tudott nyögni, aztán kicsit hörögni kezdett, mert Maci szorított a fogáson.

            - Engedd el, Maci, nem lesz baj, ő a barátom- szólt neki a lány, látva Pé szenvedését.- Miért jöttél utánunk Pé? Megmondtam, hogy egyedül jövök, nem?!

            -Khhh..ööhh.. - krákogott még Pé kicsit, aztán visszanyerte a hangját- Egyedül, mi?! És ez a nagy melák akkor mit keres itt? Ő talán senki? Vagy őt felfogadtad testőrnek, vagy mi van?! Vagy esetleg Ő vette át Rókafi helyét, amíg ki nem szabadítod, mi?

            Nira tudta, hogy a fiúból a félelem beszél, és persze a féltékenység, de nem tudta türtőztetni magát, és szájon vágta a földön ülő Pét. A pofon hangja visszhangzott, mintha kisebb ágyút sütöttek volna el. Annyira meglepődött az ütéstől, hogy egy percig csak nézte a lányt, majd folyni kezdtek a könnyei. Nem szólt egy ideig semmit, csak bámult maga elé, a könnyeket törölgette, majd lassan felállt.

            - Bocsáss meg nekem, nem akartalak megbántani…Én csak…Had menjek veletek! Ígérem, nem leszek terhetekre, segítek, ahol tudok, csak had maradjak veletek!

            - Te is tudod, hogy nem lehet, Pé. Veszélyes, és nem tudjuk vállalni érted a felelősséget. Ha bármi történik Veled, hogy nézzek az a szüleid szemébe? Azt mondják majd, én rángattalak bele, s még megvédeni sem bírtunk…Nem akarlak elveszíteni, kérlek, menj vissza többiekhez!

            - De Nira! Szeretlek, kérlek, had menjek veletek! Kérlek!Kérlek! – Maci felkapta a fejét, hisz ő nem tudott a köztük lévő kapcsolatról, kicsit elszomorodott, de nem szólt semmit. Mit is mondhatott volna?

            - Nem lehet! Maci, Te mit gondolsz, velünk jöhet?- kérdezte kis töprengés után társát. Amaz csak a vállát emelte meg, jelezve, hogy a döntés a lányé, ő nem avatkozik bele a dologba. - Na jó, velünk jöhetsz, de maradj mindig mögöttünk, és lehetőleg ne kerülj bajba, világos?

            A fiú körbeugrálta őket  örömében, és persze megígért mindent, esküdözött az ősök nevére, az anyja emlékére, mindenre, ami csak szent, hogy Ő bizony nem lesz teher, csak nézzék meg, milyen sok hasznát veszik majd. Sőt, nemskoá nem is fogják érteni, miként bírták eddig nélküle? És persze ígérte, hogy nem lesz több kirohanása, féltékenykedés, semi baj.

            Folytatták hát útjukat, immár hármasban, elől Nira és Maci, mögöttük csendben Pé. Nira gondolatai újra csak kedvese körül forogtak, s ösztönösen karolt bele ismét Maciba. Amikor ezt Pé meglátta, a szíve összeszorult, és erős hányinger lett rajta úrrá. Olyan erős, hogy meg kellett állnia könnyíteni magán az út menti bokrok közt. Agyát elöntötte a düh és a féltékenység, és egy szörnyű gondolat lett úrrá rajta…

            - Nira, igazad van, valóban csak teher lennék nektek, inkább mégis visszamegyek a mi erdőnkbe, ha nem bánod. –szólt a lánynak Maci gyanakodva nézett rá, de továbbra sem szólt, csak bólintott, Nira pedig örült, hogy nem kell még Pé miatt is aggódnia, és kicsivel vidámabban folytatta az utat.

            Mire a Nap felkelt, elérték az erődöt, mely komoran magaslott az erdő fölé, sötét tornyai oly magasak voltak, hogy szinte az égig értek. Egy pillanatra meg is lepődtek, hogy hogy ne vették észre eddig, hiszen azért már volt valami kis fény eddig is, de nem sokat tépelődtek ezen, csak mentek egyenesen a kapuhoz.

            Maci a kapuhoz lépett, és a nehéz kopogtatóval háromszor megdöngette a nagy faajtót.

            - Ki a fene az, ilyenkor?! – jött a kedves válasz odabentről.

            - Kerek Erdő küldöttei vagyunk, hoztuk a váltságdíjat!- felelte Nira.

            - Jahh, csak ti vagytok? Na, akkor gyertek be, már várnak benneteket. Hehehehe… Arnold hol van?

            - Ki az az Arnold?

            - Akit elküldtünk érted!

            - Ja, Ő…ő… Ő még ott maradt Kerek Erdőben a vendégszeretetünket élvezi –felelte Nira mosolyogva. – Sün Sándor pedig nem tudott eljönni, mert még kórházban van, de nem akartunk megváratni benneteket, ezért mi előbb jöttünk el. Remélem, örül majd a vezéretek.

            - Ez a nagydarab idióta nem tud beszélni, vagy mi van? Elvitte a cica a nyelvét? Höhöhö…höhöhö…- nevetett jóízűt saját ostoba viccén az őr- a Cica..höhöhö…jó, mi?  Hehehe… Na, mennnyetek  má, egyenesen előre, föl a lépcsőn, a második ajtó jobbra, aztán egyenesen tovább a folyóson, majd az első ajtó jobbra. Megvan?

            -Ööö.. megtaláljuk, köszönjük.

            - Na, csak azé’…höhöhö…Akkor lódujjatok má’, mire vártok még, mozgás! Törpe, meg nagydarab majom…hehehehe…- Maci szeme megvillant, de Nira megfogta a karját, s ez megnyugtatta. Tudta, ha eljön az ideje, megfizethet még ezért, addig is a lányra hagyta a vezetést.

            Az erőd amilyen komor volt kintről, olyan vidám volt belülről. Mindenfelé vörös szőnyegek a folyosókon, a falakat rengeteg színesebbnél színesebb kép borította, olyan volt az egész, mint egy nagy gyerekszoba. Az ablakokon bordó bársonyfüggönyök, arany sujtásos brokátokkal, melyek szinte a földig értek, a fáklyatartók is aranyból voltak, itt-ott apró gyémántokkal, smaragdokkal díszítve.

            Nira ezeket a fémeket nem ismerte, még ne mis látott ilyeneket, de a csillogás és a szépség egy kis időre magával ragadta. Aztán eszébe jutott, hol is vannak, és miért, s tekintete ismét elkomorodott.

            Párszor ugyan eltévedtek, mire megtalálták a helyes ajtót- többek közt megtalálták a mosdók egyikét, ahol egy Morgó épp ..khm… dolgát végezte…mondjuk így.., aztán betévedtek a konyhába, ahol a szakács azonnal egy almáspitét vágott hozzájuk, és egy serpenyővel üldözte ki őket birodalmából; majd teljesen véletlenül betévedtek a királyi hárembe, ahol rengeteg lányt tartottak fogva, szebbnél szebbeket, szinte minden fajból; majd a díszőrség egyik hálótermébe értek, ahol ágyak sorakoztak a falak mellett, melyekben Morgók aludtak mélyen, némelyikükről lecsúszott a takaró, s elég nyilvánvalóvá vált, milyen álmokat kergethet épp, másoknak a nyála csorgott a földre, tehát nem a legszebb látvány volt, de innen is kijutottak épségben- és ott álltak végre a díszteremben, egy magas trónszék előtt, melyben… nem ült senki

            A terem szinte teljesen üres volt, csak pár katona álldogált néhány oszlop mellett a trón közelében, de senki más…

            Nira kissé meglepődött ezen, nem ezt várták.

-          Csak nem meglep a fogadtatás, Kislány? – hangzott a trón mögül egy ismerősnek tűnő hang- Mégis mit vártál? Hogy bedőlünk az ostoba trükködnek? Hogy elhisszük, ez a néma mamlasz hozott ide téged, kiengesztelésül?! Máris?! Ilyen gyorsan?! Piha! Bolond gyermek!

-          Ki vagy Te?- kérdezte a lány ingerülten- És mi a francról beszélsz? Milyen trükkről? Ti kértétek, hogy jöjjek, nem viccből sétáltam idáig, bunkó!

-          Mit merészelsz, taknyos?!- csattant fel a hang- Bunkó?! De mindegy, nem is vártam mást egy ilyen kis parasztlánytól…Rókafinak igaza volt, nem vagy rá méltó, hogy dühömet kiváltsd. Majd megtörsz, mint ágyasom…hehehe..

-          Rókafi…mondta…hogy…én…- dadogott a lány, és egy könnycsepp gördült le szép arcán- Miről beszélsz, Te átkozott?

-          Hát, azt hiszem, itt az ideje, hogy megtudd az igazságot, parasztlány!- dörögte a hang, majd a trón mögül előlépett egy alak

-          Csak nem meglep, hogy engem látsz itt, Kedvesem?

Maci fenyegetően morgott, a fogai csikorogtak, mintha követ toltak volna a márványon. A trónnál ugyanis nem más állt… Mint Pé.

-

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.